Selyempapucsban a vágy világgá megy,
s azon kapjuk magunkat, nem tudunk a nyomába szegődni.
Belső emigrációba vonulunk,
s hányadszor – te jó Ég! –
a zsidókat és a keresztényeket védő karjainkba fogjuk.

A rozsdakőn érkező
réztest-fegyenc
meghívót küld
a délutáni fonóba,
dallamot szed rokkáján,
majd vasra veri a szemeket.

ma a fák közerkölcse kifogástalan
ma nem tüntetnek a kormány ellen
ma a háború vércséi vijjognak felettünk
s tömött sorokban vonul fel a félelem
az Akropolisz tetején még fehér zászló leng
Kína nagyon olcsón vette meg vágyainkat
a világbörzén most fillérekért kaphatók

a magába forduló,
szűkülő tudatba
hull minden, ami volt.

Unalom, szorongás és rossz emésztés
fakítja sárgás szürkére a bőrünk –
szürkék vagyunk, akár az árnyak,
sápadtak, mint a holtak szelleme,
mert azok is vagyunk:
mozgó, táplálkozó, párzó halottak!

Hús vagyok
Romlandóságomon osztozok veled
Akár a sírhelyen

A mártírság is egy vers, vigyázz,
el ne felejtsd majd, ha jönnek a rossz napok.

lelkünk nyugalma lenne ez a táj?
a készülődés a nagy tettre?
ugyan, drága barátom, rám ne várj,
Hit, csak add kezed a kezembe…

Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Beköszöntött az új, a ’41-es évre virradó éjszaka.
Nővérét és az egész uluszt és az egész kalmük nemzetséget
Elviszik autókon, majd fűthető tehergépkocsikon Szibériába.
De vajon létezhet-e nélkülük a sztyeppei fű,
De vajon létezhet-e nélkülük a földön az emberiség,
Ha hiányzik bár egyetlen,
Sőt akár a legkisebb törzse?

Én is csak egy üres üveg vagyok,
Ami valaha teli volt.
Magamat is szívesen visszaváltanám.
Kitisztítanának,
Aztán újra megtöltenének valami finom itallal.

Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő,
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.

de Isten
(aki maga is szingularitás)
nem tagadja meg tőle
a tagadás jogát

Az idő tartószíját magunkra kell kapcsolnunk,
nincs megállás,
összefúrt csontjaink zörögnek a huzattól

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Lehetnék húsodon a bőr.
Propaganda, puccs,
káromkodás és kuss,
déli harangszó,
kabátot fogasra akasztó,
izgága nyúlvány.

világra, múltra az idő
kapuját szélesre tárja,
de az álmokat mégsem látja,
lenyomatát sem az elmúlásnak.

keresd magad a hóban
és az átmenetben, amikor
cseppfolyós, színtelen
semmi lesz a fehér végtelenből

Mint a tej, fut ki a völgyből a jóság,
a bűn
alkohollánggal, kékesen ég.

Ujjal érinted,
tenyeredre segíted,
még meleg és remeg az indulattól,