Joe Dassin – Indián nyár

tél volt régebben ilyenkor, fehér kupacok gyűltek a
mellékutak mentén, hajnalban ástam ki a kocsit a hóból,
izzadtam a hidegben, rossz idő nincs, csak rossz ruházat, az
enyém rossz volt nyáron is. a hó kiment divatból, földanya

Nem nyugtatja meg menta vagy bogyó: mert mindnek lecsöppent harmata a csontjáig mar le éjszaka.

Idézőjelbe raktalak, míg te engem zárójelbe. Időnk pihen, fáradt vacak, mindenünk papírra vetve.

Jöhetnek az igazi sikolyok,
a test megfeszítése,
a karmolások,
a szorítások,
majd az utolsó nyögést követően
az elernyedés,
a nyújtózkodás
és a mosoly,
mintha a legédesebb
álmodból ébrednél fel,
mintha a nevedet sem tudnád,
mintha hálás lennél,
ami igaz,
hiszen ő legalább megpróbálta,
vagy úgy csinált.

csontjaival már meszet oltott
az idő.

„A Nagy Medve az égben,
egy szív-báli barátom
sorsom egy csillagképből
követi messzelátón.”

A versek alatt kis és nagy szerelmek Meg óceánok és újra programok Takaróját mindig lerúgja a gyermek De asszony vagy férfi lesz mire újra betakarod

Most eső esik, eláznak mind a hattyúk. Minek is mondom? Meghaltál. Hagyjuk.

És ki játszik a zongorán
a fehér lábú fák alatt?
Te kísértesz? Vagy ők, a holtak?

Megkérdőjelezett madár vagyok. Két lábon járok hidegből melegbe, északról délre... és a többi. Egyetlen tollammal verset írok egeken túli végtelenre – se haszon, se kár.

Visszavárlak, visszavár,
Pápua vagy Kolozsvár,
ha vetkőznek a hajnalok,
a csillagokra hajolok.

Nem hiszem, hogy könnyű géz az álom, és begyógyítja a nehéz sebet. A gondolat csupán egy villanás, ha elillan, a nyomát ütheted.

Valami görcsbe rántja az egész tested,
gerinced kicsavarodik, a csikket elejted,
ahogyan két hatalmas szárny tör elő
a lapockáid közül, végighasítva a bőrt,
húst tárva fel, alatta csontokat.

Esztergom keresztutakhoz vezető út. A szerelem pedig azért feltámadás, mert az ölelés kétszemélyes kereszt.

A fiatal nő elejétől fogva
mosolygott egy előre jól kitervelt,
mocskosul ádáz és tökéletes pózban.

hidegvérrel ölném meg
a világ összes adventi koszorúját
afféle áldozatbemutatásként
ha lenne kedved velem
feltámasztósdit játszani
mint Lázár és Jézus

hószíve van az égnek.
dobol a csend a padlón.
az égősorok kiégnek.
a mennyből leszállnak
a ködarcú angyalok.
és betemetik végtelen hóval
a vért és a könnyet.
a könnyet és a vért.
mell alatt dobog
a hószív.
az Isten tenyerén
felhővonalak.
az apámnak már
naparca van.

 

Ott ült anyánk hajának illatában a szobánkból hozott bűvös bergamott, mikor elszikrázott a láng, mint az áram, s nagypapa szíve végleg megfagyott.

nincsenek lángolások, csak apró lángnyelvek, melyek összeadódnak, nincs eső, csak esőcseppek, nincs hó, csak hópelyhek, nincs sivatag, csak homokszemek, nincs galaxis, csak csillagok

Összetört forma vagy, magadban, és fájdalmad néma. Nincs a hanghoz közeg, és nincs, aki hallgassa. Tekinteted alatt elég a negyedik gyertya.