Valahol fenyőfa álmodik. Kilincsen hangtalan angyalok. Hófelhők alatt várok valakit, csillagszóróként hallgatok.

mikor az éjszaka ujjai kopognak a tó gyöngyöző felszínén, csendesen olvadok el a feketeség méhében, a holdsugár gyémántló, hideg lehelete alatt.

vörös rózsák lobogó vére kitárulkozó lényed a tavasz mely beteljesülésre vár az örök igézete a halhatatlanság

Az arcomból engedett az idő, a mosolyhoz több erővel több húst kell a bőrrel vonni fel.

Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának dicséretben részesített pályaművei közül Jacsó Pál írását közöljük.

…És majd végre letehetem
a könnyűvé vált keresztet,
amint kínzó addikcióim
a napokból mind kivesztek,

lány szívének lángja van, a nőének megtartó súlya.

Egyetlen alagút sem nyúlik a sírig. Azt ígérték, hogy a fény felé visz.

mint tenyerekről lecsorgott vér fekszenek a csipkebogyók

Álmomban fehérek csak a virágok, a ruhám vagy, a ruhámon a hó, érként futsz végig bőröm alatt, vérkeringésünk égre feszített konstelláció,

Az özvegybe őszvágy vegyült, múlni akart a fákkal, összeaszni, ő egy szilvamag az avar alatt, igen, ezt akarja elmondani a novemberi barnában, pici szilvamag-hangján a vastag avar alatt, csak úgy magának.

Fehérrel kenlek, hogy felelj, az égre, a sirályra, a szemre, mindre önmagával. Csapj be mindenkit, és légy átkozott érte.

A magány száraz gallyait égetik a kertben, arcodra savas pernyéje hull. Mint árva, ha éhes, és kenyérért kebelre szorul, még imádsz-e úgy?

Amikor voltál, sem voltál, apám! Egyvég hallgattál, alig hallottalak. Így lármáznak vissza az évek, hogy felköltöd a többi halottamat.

Tükörben ónos, ősi eső szitál.   Avar törött szilánkjain átmehet,      ki mer, ha nincsen élük. Áthull            lassan a látszat a szürkeségen.

„fölemelte szemét: látta nagy meredek varjú viszi fenn

mint saját koporsóját fekete testét tudta

felrepül ő is s ezt gondolta magában:

tájfun sátra takar majd el megőrli testem –

ám tegye: mégis a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is

AZUTÁN is”
(Szőcs Géza: De a szó a szó)

„Meztelencsigák kúsznak fel a / nedvességre. / A szivárvány felszívódik, / rágószájszervük nyoma marad: / Az üresre tarolt kert.” – Szilágyi-Nagy Ildikó versei.

Erős lány vagy te, Herka.
Kicsit sírsz majd, és felállsz,
mondta, és letette a telefont.
Herka aznap huszonhatszor
sétált le-fel a tizedik emeletről.

a lélek isteni természete
léted szükségszerűségéből ered
nevezd ezt szabadságnak
érzelmeid eszményi állapotának

A béke ma sem látogat, /
rám ül a gond, szaggat a baj, /
az ágak között válogat /
álmot, látványt. Omlik a zaj.