Kharón ladikján megcsillanni látszik  az alvilági telihold.

Ég boltjára emeltem nem-voltomat, és fáztam, csupaszságomat nem hordta bőr, ami alatt még nem termelt a test.

Az emberek megtapasztalják, mit jelent: elvették. Nekem nem volt kedvem ezen töprengeni. Felfutnak a rózsák, lefutnak a rózsák. Bolond rózsák, gondoltam. Csak elfutni nem tudnak.

a futóhomok maratonja ez a lét – hisz a sivatag is úgy hullámzik, mint a tenger

az idő nem gyógyít, de ápol: lassan szemünkre terülő fátyol.

Háború van megint, háború, de már nem távol, Sanghajban vagy Mandzsúriában, de Aleppóban, Damaszkuszban, s most már Ukrajnában is, s ki tudja mikor lázad újra Seine-Saint Denis[1], vagy zúdítja mocskát az utcákra Baltimore, Minneapolis.

Grafittal írtak az égre, és lehazudták a csillagokat.

Perszephoné virágaival álmodik, rétnek képzeli magát, ma sok piros mákszirmot terít szét a szél.

lángra kapott bennem és izzó  égig érő lángnyelvein a nap pereméig  sodort minket azon a titokzatos  éjszakán

Nem ébredsz fel zajokra. Erdők mélyén, távol jársz.

lelassul az idő, megnyúlik  az utca, és egyik nap a másik után álmatlansággal térek haza, és egy leszek a bujkáló vadak között. 

Álmodjunk egymással,
vetkőztessük le a hegyet,
a völgyet, a rétet,
vegyük le egymás testéről
a gondok terhét,
mint ki könnyű ujjal érinti az idő bőrét.

Gyermek vagyok.  Szorongva várom, hogy visszagyere. Álmaimban együtt fürdünk esténként,  valamit mesélsz. Sétálunk, a víz zúg,  sós levegőt fúj orrunkba a szél.

Ugyanúgy állni a hitványságok mágneses, sűrű mezejében, mint tű a sebben, elváltozás után. 

a madarak egyenlő társak az éggel             bármikor itt hagyhatják                         ezt a hajnalkortyot

Bomlásnak eredt a Föld, 
nincsen betevő falatja.
Száját összevarrták. 

egy drágakövet. dédanyám találta  a Fekete-tenger mélyén, a színes halak között.  gyerekkorában kagylókat gyűjtött, hosszan feküdt a szőnyegen,  és a sistergésbe révedt.  addig beszélt tulipánjaihoz,  míg a nap felé fordultak,  mint a napraforgók. 

látom a jövő fehér gyolcsait testünkre olvadni

Költsem el előre mindenemet, bízva abban, hogy Isten kivált  az adósok börtönéből? És erre mi a fedezet, a biztosíték? A csontod, a húsod, a véred? Jézusom, hol tanultál te közgazdaságtant?

Csak a csókban érzem ezeket az ízeket, a felbolydultság zűrzavarában, az imákban. S ha megláncolják is kezem, a szabadon száguldó gondolattal működik képzeletem, új világot teremthetek, új határt a fényűző szónak, dimenziót, látványt, fényességet a felém igyekvő szárnyalásnak.