A férjem meghalt, gondolja, ahogy ez a kutya is meg fog halni. A kutya vonyít, az idős hölgy fekszik az ágyban, és várja a halált. Fél óra múlva zajokat hall az utcáról.

Egyike volt azoknak a ritka kivételeknek, akik a városnál messzebb kúsztak a faluból, bejárta egész Nyugat-Európát, még Franciaországban is ült börtönben.

A jó téglák lekerültek a polcokról, ugyanúgy, ahogy feljutottak: röpülve, kézről kézre, amíg földet nem értek a másik kijáratnál álló kocsiknál. Most a kemencéhez kellett tolnunk őket. És megint zakatoltak a kocsikerekek, és a sínek a meleg terembe vittek bennünket. A kemence, őszintén szólva, a kedvenc búvóhelyünk volt: ott, a hatalmas téglahegyek mögött.

Végül csak a kisfiú maradt, ő, aki első este sírt. Ült a nappaliban, ette a csokit, nézte a tévét, gazellák rohantak gepárdok elől, D. a konyhában magyarázott, hogy többen nem jöttek el, pedig itt gyerekek vannak, karácsonyra családot kell nekik találni.

Nem tépem szét a könyveket. Tudom, hogy jobban égne, könnyebben lobbanna fel, mégsem megy, nem bírom megtenni.

Már a csörgés pillanatában sejtettem, hogy valami nagy baj van. Ilyenkor ugyanis csak akkor csörög a telefon, ha baj van. Mármint velem. Merthogy velem tényleg valami kurva nagy baj van.

Bennem is így él a múltunk, ahogyan apám elrendezte. De ebben a másik, soha össze nem állított albumban olyan emlékek sorakoznak, amelyeket élő lélek csak mélyen önmagában hordoz.

Előbb a rozsdafarkút ismered meg, később a rozsdamarót, aztán pedig egyiket sem. Utóbb rendszeresen összekevered a nevüket is. A nyár fáin minden levél neked szól.

A krízisközpontba sorra futottak be a jelentések./ A környéken harminc-negyven vonat / Akadt el rémisztő torlaszokban, / Utasok ezrei voltak kénytelenek / A szerelvényen tölteni az éjszakát.

Tisztelt Tanár Úr! Minden pénteken arra gondolok, elkap bennünket a hév. Rég nem írtam. A femúrom megrepedni látszott, nem szóltam, nem akartam, nem mertem.

E bűncselekménytípus jellemzője, hogy az elkövetők ráunnak fiúszeretőikre, amikor azok gyermekből férfivá serdülnek, és kidobják őket. Nyilván ez lett a sorsa a szerencsétlen Ganymédesz gyereknek is.

„Számítanak rá, Tóni bácsi. Tudja, minálunk nagyüzem van”, Mondta Franci, fontosan. „Maguknál igen,
De magukon kívül nem dolgozik ilyenkor senki. Egy hivatal sincs nyitva, alig jön busz. Taxi pedig?”

Történészek szerint a 19. század az első világháború nyitó puskalövésével ért véget, s mivel jómagam Gyomán ezzel a puskaropogással ébredtem létre és valóra, történelmi szempontból egyívású vagyok a századdal. – Curriculum vitae, 1995

„Gondolom, továbbra sincs értelme megkérdeznem, hogy mi ennek az egésznek a célja.”
„Úgyis mindjárt megtudja, dr. Wells. Már tényleg nem kell sokat várnia.”

Nagyon haza akart jönni, Imikém. Tegnapelőtt voltam itt, és sírva könyörgött nekem. Azt mondta, anyukám, csillagom, egyetlenem, jól vagyok, nincs már itt semmi keresnivalóm.

„Újabb nyolcvan centiméter hóra számíthatunk”, Recitálta Pacurka a rádióban, jól megnyomva a nyolcvanat. Szinte érezni lehetett remegő hangján, Hogy remeg a kezében a papír is.

Nekem nem szól a rádió, engem nem hív a hang. Az én életem koholmány, az én sorsom vabank.

Rövidnadrágban és papucsban indultam Csepelre, mintha a szomszéd utcába mennék. Leszartam, hogy nem elég szép a lábam.

Hívogató hang.
A képzelt kápolna harangja, vagy a képzett Káplárné hangja? –
Nem tudjuk. Most ezt sem.

Álmotok nyugtalan. Fáradt szemekkel ébredtek. Meddig tarthat, míg rájöttök, hogy ezek a legfehérebb reggelek, hogy ettől a perctől újra csak mélyül, egyre pixelesebbé válik az ég.