És most a félelem síkos felületén csúszom lefelé a gép szárnyán, nem bírok fékezni, bele fogok zuhanni a zavaros, iszapos vízbe. Kellett nekem kíváncsiskodni, cikázik át rajtam, de közben már placcsanok, a koszos, büdös, állott víz az arcomba fröccsen. A nadrágom átázott, meg is ütöttem magam. Összességében azért jobban féltem, mint amekkora bajba kerültem. Úgyhogy vissza is kapaszkodom.

Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának pályaművei közül Kövesdi Miklós megosztott harmadik helyezést nyert írását közöljük.

Talán ez a legjelentősebb esemény az úttörőavatástól eltekintve az iskolai évek alatt, meg aztán jóval később az erotikus játszadozás a lányokkal. Szerepjátékok voltak, ismert filmekből vették át a figurákat, és a csiklandozásnál tovább nem mentek egyszer sem. Közben az ördögök is eltűntek otthonról.

Mi örökre befejeztük vele, akárcsak a fiával. Micsoda egy szipirtyó, meg ne merd tenni, hogy arrafelé mész, még a szomszédok is meglátják, hogy a megzakkant vénasszony rokona vagy. Telefonodat elveszem, ha nem fogadsz szót. Most hiába rohansz a szobádba.

Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának dicséretben részesített pályaművei közül Magyar Csaba írását közöljük.

– Tisztelettel üdvözöljük körünkben dr. Ostoros Amált, az El a mancsokkal a szüzektől! mozgalom alapítóját, aki előadásában a „Bolond likból bolond szél fúj” közmondást elemzi.

Bolygó kinézett az Ipartestület italmérésének ablakán. Háta mögött, a biliárdasztalon, amelyet néptáncos fiúk szoktak péntekenként körbeállni, kopott dákók feküdtek. A golyók az írótáblával együtt a pult alatt kushadtak. Odakinn esett. Bolygó figyelte a járdát az utca túloldalán, amely mintha hullámzott volna, akár a pocsolyák a szélben. Tudta, hogy a gesztenyefák feltörő gyökerei miatt vált hepehupássá. A csatornákból ömlő víz kis érré állt össze az aszfalton, kerülgette a járda apró dombjait.

Az experimentális megközelítések speciális tárgyi szituációkra koncentrálnak. Alkotói kísérlet: a föld csontjai és az Ásító inas találkozása! Struktúra-szervezés fonalán haladva: történeti, formai, felületi kérdések merülnek (fel). Roncsolt színek, kimarások az anyagból, fázisok állapotait is rögzítve…

Asztrik hosszú szárú, bokszos bőrcsizmát visel. Nyikorog, amint menetel. Molyszagú a kabátja, a szája. Ha morog, protézise alul-fölül mozog. 1982-t írunk. Nincs protézisragasztó. Hetvenen fölül van. Alul se lenne fölül. Én negyvenöttel fiatalabb vagyok, mégis magam alatt. Állok a Duna-parton. Hideg szelekkel cibál, tépáz, ráncigál az egyedüllét.

Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának dicséretben részesített pályaművei közül J. Simon Aranka írását közöljük.

A vadorzás amúgy ismeretlen volt egy olyan közösségben, ahol a ’közös’ szó fogalmán épp az ellenkezőjét értették, vagyis, ami mindenkié, az az enyém is, tehát viszem. Elvi korlátok voltak, de nem értek semmit. A hazugságon nyugvó rendszer azért épült fel, tudta mindenki, hogy egyesek szép lassan jóllakjanak belőle. Újraelosztás volt ez a javából, amiből a nagy többség kimaradt, legfeljebb bűnözéssel jutott némi konchoz.

Nunc dimittis servum tuum, mondta réveteg mosollyal a tiszteletes asszony, és Karcsi azt válaszolta, hogy elnézést, de ezt nem érti. Szanszkritul beszélt hozzám, vagy valami ilyesmin, dúdolta bele a saját asszonya arcába később ezt a félmondatot a férfi, amit valahogy megjegyzett, érdekes dallama van, beletette a vattadzseki zsebébe az ezrest, amit dugiban kapott, a szív fölé, a logó alá.

A férfit megcsapta a nő kényszeredett mosolya, villáskulcsként ütött bordái közé a visszautasítás, mindketten fájtak, ahogy hátat fordítottak. A nő ügyesen áltatta magát, ebben volt a legjobb, ez csupán gesztus, a férfinak nem akadt sok dolga így kora délután, és egy kávé önköltsége valószínűleg néhány forintban mérhető, még a Fővám téri bérleti díjak mellett is.