Álmomban fehérek csak a virágok, a ruhám vagy, a ruhámon a hó, érként futsz végig bőröm alatt, vérkeringésünk égre feszített konstelláció,

Az özvegybe őszvágy vegyült, múlni akart a fákkal, összeaszni, ő egy szilvamag az avar alatt, igen, ezt akarja elmondani a novemberi barnában, pici szilvamag-hangján a vastag avar alatt, csak úgy magának.

Az ember szép lassan belezuhan a köldökébe, a hajszálai be- süppednek, a lábujja görcsbe rándul, a gerince el- törik. Megérkezik, behajtogatják.

Nézlek, szemeimmel szürcsöllek.

opálos gombszemeim miért  csak bambulni képesek, egy olyan boldogságot, miben mindig minden ugyanolyan

A magma alá bukott az ég kékje, Nap tüze vadul a Földbe csapódott.

Szavakat festek különböző színekre. Átlátszó burokba zárva dolgozom, ezen át figyelnek az emberek.

Unni vágyom magamat.  Hogy álomra ébredjek és frissen elszenderüljek. Hogy életekig csak lombflittereket nézzek,  és azt, ahogy rólam visszatükröződnek.  Hideg selyemruhába lélegezzen a reggeli égbolt, hogy legyen csendem elkapni  felhőcsókokat kék csikóhalaktól.

A sirályokban túlteng az agresszió, kenyérmorzsákat lopnak az emberarcúaktól, és rendőrszerű a tekintetük. Egyesek szerint Krisztus is sirály volt. Előző életében, és berepülte a Jordán torkolatában a bíborszínű eget.

Egyik sört bontom a másik után. A fejfájásom alábbhagyott, előkerült barátságos, fecsegő énem, a reggeli kínlódás távoli, az előttünk álló este egyre közelebb.

A családi albumok véletlen idegenjeinek tekintetében,
a rémálmaid mélyén fekvő vagonok múltjában, 
valahol két hibád közt,
egy menthetetlen élet ködjében.
Úgy keresed, mintha az életed függne rajta,
úgy várod, mintha már évek óta keresnéd a
sivatag közepén az oázist.
És végül túlnő rajtad, mint egy burjánzó sejt,
amin már nem lehet segíteni.
Égből zuhanó galamrajok tépték le az utolsót.

Hozzám se érsz vele, más már 
felkötött volna, megfojtott volna,
te csak mesélsz arról, mi lesz velem, ha
továbbra is kipeckelem szemem,
és a halál balettruhája alá próbálok
benézni. 

mellkasból fejbe és vissza.
útközben lefejtek magamról egy réteg bőrt.
föld alatt csak én legyek. 

Visszanézek, Paszi orrhegyig mélyeszti belé a fogait. Arcán ugyanaz a sebzetlen kifejezés. Az állkapcsa szoros, egy pillanatra sem rezdül. Furcsa, de a lábam kezd el lüktetni.

A patakok végtelenek, Állam hegyén mélybe zuhannak.

Milyen hangja van az utolsó
kenetnek. Hát az elmének?
mikor valaki megőrül.

Zrínyi szobájában könyvek és fegyverek, mily dicső dolog így élni, s halni meg! Az asztalon maréknyi pergamen hever, a fal mentén pedig sok páncél és fegyver. Kint furcsa szél üvölt, az ég vörösben ég, tudom, ezer torok harsogja végzetét. Az ég színét a tűz és vére festi meg sok száz magyar vitéz kihunyó testinek. Azaz balhé van.

Vad, vérszívó gépek dübörögnek,
vaslelkű apagyilkos rokonok
habzó szájjal kiabálnak.

Valami görcsbe rántja az egész tested,
gerinced kicsavarodik, a csikket elejted,
ahogyan két hatalmas szárny tör elő
a lapockáid közül, végighasítva a bőrt,
húst tárva fel, alatta csontokat.

A fiatal nő elejétől fogva
mosolygott egy előre jól kitervelt,
mocskosul ádáz és tökéletes pózban.