A rezervátumtól Csontváryig

A tatai „rezervátumból” érkező törzsfőnökkel, Csendes Tollal, alias Jász Attila főszerkesztővel Papp Máté és Havas Judit beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az estet Tóth Viktor szaxofonjátéka színesítette.

A rezervátumtól Csontváryig

Csendes Toll, Jász Attila. A két alak mára teljesen összefonódott, Jász Attilában él egy indián, akit Csendes Tollnak hívnak, és valahol az örök vadászmezőkön él egy indián, aki Jász Attila gondolatait hordozza. Jász vallomással kezdte a beszélgetést: nagyon sokáig próbált rejtőzködni az életben, nehezen fogadta el, hogy költőnek titulálják, és a környékbeliek is úgy emlegetik a családot, a „költőék”. Végül az évek, évtizedek során belenyugodott. Csendes Tollal kapcsolatban elmesélte, hogy gyerekkorában, mint sok más kisfiú, ő is indiánnak érezte magát, hatottak rá a vadnyugatos regények, történetek, majd egyetemistaként próbált beilleszkedni a „sápadt arcúak” bürokratikus, szögletes világába, viszont ez nem ment neki zökkenőmentesen.

Az egyetemi évek után egy kis faluban dolgozott népművelőként és könyvtárosként, de visszavágyott szülőhelyére, Tatára, ahol azonnal bevették az Új Forráshoz szerkesztőnek. Idővel pedig „törzsfőnökké” vált a folyóiratnál, és igyekszik megvédeni az „ipari rezervátumot”, a maroknyi csapatot, a kultúra és az irodalom elszánt őreit, harcosait, akik nem nyugodtak bele, hogy támogatás híján megszűnik a lap, és anyagi gondokkal küzdve is folytatják.

Papp Máté utalt arra, hogy életének egy szakaszában Jász le akarta zárni az „indiános” korszakát, mégsem így alakult. A költő-szerkesztő rájött, hogy alteregója sokkal fontosabb szerep életében, mint eleinte gondolta. Egyrészt az általa nagyon tisztelt és szeretett Cseh Tamásnak, a „bakonyi indiánnak” az emlékéhez is fűződik ez a név, ahogy a monogram egyezése is mutatja. Amikor utolsó útjára kísérték a példaképének tekintett különleges művészt, úgy gondolta, véget ért életének ez a szakasza, ám egy olaszországi nyaralás során újra elkezdtek dolgozni benne a történetek, és azon kapta magát, hogy ismét Csendes Tollként szólal meg.

Beszélt az utazás, az utak jelentőségéről, a külső- és belső utazások fontosságáról. Belső utazásként a meditációt emelte ki, az elcsendesedést, a tiszta és egyszerű napkezdések zálogát. A konkrét utazásoknál viszont az időből való kizökkenés, az „úton levés” sajátos érzése ragadja meg, ezt próbálja rögzíteni költeményeiben is. Írt például Szicíliáról, amely teljesen lenyűgözte, akár annak idején Csontváryt, akinek képei esszenciálisan adják vissza a szicíliai hangulatot. Csontváryt egyébként is közel érzi a lelkéhez, a Naptemplom villanyfényben című versregényében külön ciklust szentelt neki.

A versciklusok kapcsán Jász mesélt egy régi barátjáról, Kaposi Tamásról, aki grafikus volt, és mivel huszonöt évesen meghalt autóbalesetben, pályája nem tudott kiteljesedni. Személyisége és képei viszont annyira hatottak rá, hogy külön versfüzért írt az emlékére – a fiú édesapjának „pótfia” lett annak idején, ő pedig atyai barátra, mesterre lelt a férfiban. A beszélgetést Havasi Judit felolvasása követte, többek között elhangzott az említett Csontváry-ciklusból a Magányos cédrus című költemény.

A Csontvárynak szentelt ciklus azért is különleges – jegyezte meg Papp Máté –, mert a festő élete során nem adott el egy képet sem, sőt, tárlata sem volt. Jász Attila Naptemplom villanyfényben című versregénye rendhagyó tárlatvezetés, olyan, mintha maga Csontváry mutatná be a festményeit. Jász Attila hozzátette, hogy úgy érzi, Csontváry őt használta médiumként, annyira tudott azonosulni a látásmódjával, gondolkodásával, míg ezt a ciklust írta a festmények ihletésére.

A költőnek – mint mondta – a különböző szerepek segítenek abban, hogy igazán ki tudja írni magából az érzések, gondolatok mélyebb rétegeit. Papp Máté említette még a híres orosz rendezőt, Tarkovskyt, akinek a két magyar festő mellett szintén külön ciklust szentelt a költő.

A három, látszólag teljesen különböző művész világának metszéspontja Jász szerint az apokaliptikus vízió, mely mindegyikük munkásságában élesen körvonalazza azt, ami őt is leginkább foglalkoztatja az emberben: az éghez és a földhöz való tartozás különös kettősségét. Az est végén, zárásként maga a szerző olvasta fel Rejtett részletek, Hajnali pára és Papírhajtogatás című verseit.

Rejtett részletek

A cézárarcú vén bölcs valószínűleg

ugyanaz maradt. Aki volt. 

Fehér hajú gyerek.

A tökéletes ég rendíthetetlen ólomkatonája.

Hiába hogy önmagát alázatosan 

visszacsupaszította.

Húsig. Csontig. Lélekig.

A még és a már a semmi vizét issza.

Csak a test öregszik. Ettől lesz tiszta.

Már nem teljes ember. Még nem gyarló angyal.

Apró részletek harcolnak benne a naggyal. 

Szöveg és fotók: Csepcsányi Éva