A színpadon egy pillanatra az is belém nyilallt, hogy: „magyar író vagyok”. Eddig soha nem gondoltam még így magamra. De aztán elmúlt. Azért volt különösen fontos számomra az elismerés, mert amikor három éve a díjazott regényt a legteljesebb közöny fogadta, elbizonytalanodtam saját képességeimet és az írói pályát illetően. Magabiztos most sem vagyok, ugyanúgy meggyűlik a bajom a kiadóimmal (eddig három volt, egyik jobb, mint a másik), de az utóbbi időkben eljutottam addig a felismerésig, hogy senki sem kérte tőlem, hogy író legyek, én akartam, így hát minden ódiumát nekem kell viselnem, de az örömei is az enyémek.

Az irodalmat elválasztó széles ugaron

Az írónő Finnugor vámpír című regényével kezdte a pályát. Folytatta A kismama naplójával és A baba memoárjával. A Kommunista Monte Cristo címet viselő művéért a napokban részesült az Európai Unió irodalmi díjában. Legutóbbi kötete az Utolsó kentaur.

   Onagy Zoltán:  Hét év alatt – állítólag – lecserélődik az ember teljes sejtkészlete, én pedig hét éve láttalak utoljára a Terasz hátsó termében, közvetlenül az ajtóban, szék kitolva, a billentyűzet gurulós asztala alatt pocakot tároltál, eszegetted a túrógombócot és pokolba kívántad a világot. El tudod még képzelni azt a mindent megkérdőjelező, fanyar, fiatal nőt, aki hét éve voltál?
   Szécsi Noémi: Ha azt kérdezed, önelégült kispolgár lett-e belőlem, a válaszom nyilvánvalóan nem. Erre Magyarországon a szokásosnál is kevesebb lehetőség nyílik, de szerintem nekem nem is ez a feladatom az életben. Állhatatosan őrzöm elégedetlenségemet és függetlenségemet, ezek táplálják a műveimet.

   OZ: A pocak növekedésével párhuzamosan megírtad – azóta is legnagyobb sikernek számító, aggódtál is eléggé, hogy így történik – parádés szövegrészeket parádés szövegrészekre halmozó A kismama naplóját (részlet: 31. Terhesszex kezdőknek; 32. Rúgd meg a papá!). A kismama naplójából, gondolom, nemigen érdekel már, többet tanultam a NŐ nevű tantárgyból, mint az összes korábbi – hogyan is fogalmazzam – tanszerből. Néha ma is leveszem a kötetet, vigyorgok jókedvűen egy-egy nap összefoglalóján. Meggazdagodtál a kismamából?
   SzN: Egyelőre semmiből sem gazdagodtam meg, de talán akkor kaptam először (és talán utoljára is) rendes honoráriumot. Azóta kell helytállnom a könyvpiacon, hiszen az én könyveim nem támogatásokból jelennek meg. Sokaknak máig A kismama naplója a kedvenc könyvük tőlem, mások lenézik a műfajt, vagy éppen herótot kapnak a hangütéstől. Én soha többé nem leszek olyan nyitott és derűs, mint akkor voltam, így a Napló a szememben kordokumentum is. A lányom, Berta hatéves múlt, éppen most tanul olvasni, kíváncsi vagyok, mikor veszi majd a kezébe a babakönyveket, és mit szól hozzájuk.

   OZ: A Finnugor vámpírt lengyelre lefordították, a filmjogokat is eladtad, mi történt azóta? Lehet, egyszer csak jön mozifilmként a történet?
   SzN: Éppen most ért véget ez a történet október 3-án, mikor nyolc év után a másodjára megvásárolt jogok is lejártak, és a második rendező sem készítette el a filmet. Mindezt sajnálom, de már nem szoktam gondolkodni azon, hogy mennyire megdobta volna az ismertségemet egy film, azt hiszem, más utat kell találnom az olvasóimhoz, például egyre jobb íróvá válni.

   OZ:  A hang, amelyet a Finnugorban használsz, áthúz a naplóba, de felfedezem a Kommunista Monte Cristóban is. A Finnugor ugyan vámpírregény paródia, de jobban megvizsgálva a kismama az elképedésekkel és öniróniával kezelt terhesség, sehol fel nem bukkan benne az „életet adok a hazának” áhítata. És a Kommunista Monte Cristo is inkább a kommunizmus vegetáriánus paródiája, mint más. Olvasatomban A baba memoárja is csupa tréfa, ötlet és irónia. Idei könyved, az Utolsó kentaur folytatja a hagyományokat.  És mintha a nyelvhez se nyúlnál azzal az áhítattal, ami egynémely magyar írók jellemzője. Jól látom?
   SzN: Áhítatot, azt végképp nem érzek a nyelv iránt, de azt hiszem, már gyermekkoromban is ez volt rám a szüleim legfőbb panasza, hogy cinikus vagyok és tiszteletlen. Sajnálatos módon az irodalom számomra nem szentség, és azért ezen a területen folytatom a zavarkeltést, mert addig mondogatták nekem, hogy jól fogalmazok, míg elhittem. Nem vagyok az irodalom szerelmese, szavak zsonglőre, született stiliszta vagy nyelvújító sem. Az elmémben támadó kártékony kisülések leföldelése miatt kell írnom.
   Viszont untat és bosszant, hogy amióta a pályán vagyok, kulcsárista és/vagy sznob kritikusok rohannak a nyomomban vörösen izzó billoggal a kezükben, hogy a homlokomra süssék az „L” azaz lektűrszerző skarlát betűjét. Ilyen-olyan témákról írok könyveket, van, amelyik több embert érdekel, van, amelyik kevesebbet, de a fő törekvésem az, hogy jól és érdekesen írjam meg ezeket. Így hát gyakorta bolyongok a magasirodalmat és a szórakoztató irodalmat elválasztó széles ugaron. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy többé meg sem próbálom az írásaimat szépirodalmi fórumokon közölni. Nincsenek már ambícióim az irodalommal, legfeljebb az írással kapcsolatban.

   OZ: Kutattam utánad, de nem vagy tagja sem az Írószövetségnek, sem a Szépírók Társaságának? Hogyan értsük ezt?
   SzN: Mióta az általános iskolában a Viking őrsből kikoptam, nem csatlakoztam semmiféle csoportosuláshoz. Mivel egyes területeken konzervatív, másokon liberális elveket vallok, néha még saját nézeteimmel is nehezen azonosulok, nemhogy egy csoport arculatával. Így persze a csoportok érdekérvényesítő tevékenységén sem nyerhetek. Ez most az egyszer, az Európai Irodalmi Díj esetében jól jött: a négy magyar írószervezet által delegált zsűri talán éppen azért tudott megegyezni a személyemben, mert „független jelölt” voltam, bár azt meg kell jegyeznem, hogy a József Attila Kör – amelynek tagja szintén nem vagyok, de a gondozásukban jelent meg az első regényem – támogatóan állt ki mellettem.

   OZ: Azt viszont felfedeztem, hogy fordítasz, de nagyon. Az angol mellett előfordul, hogy a másik szakod nyelvét, a finnt is használnod kell, fordítasz finnből is? 
   SzN: Nagyon kevés finnből fordított könyvet adnak ki Magyarországon, és azokat a fordításokat sem én készítem. Szoktam bánkódni miatta, hogy a finnekkel így elsodródtunk egymástól, mivel én fontos élettapasztalatokkal gazdagodtam a Helsinkiben töltött egyetemi szemesztereim során, és íróként is sokat tanultam Finnországban/Finnországtól. Leginkább talán azt, hogy a jóra való törekvés egy állam alapelve is lehet.

   OZ: Fordításból élsz? Meg lehet élni? Tandori szerint a fordító helyzete, anyagi megbecsültsége minden évben rosszabb.
   SzN: Többnyire fordításból élek, és nem vagyok különösebben megbecsült, sokszor rossz, idegesítő könyveket fordítok, jókat csak néha. De nem zavar, mert ez számomra nem az önkifejezés területe. Szeptember óta a Werk Akadémián tanítok írásgyakorlatot, és ezt két okból is nagyon szeretem: egyrészt lehetőségem adódik rá, hogy módszeresen végiggondoljam az írás mikéntjét, másrészt a hallgatók előítéletektől mentes hozzáállása az íráshoz rám is frissítően hat.

   OZ: Most tudtam meg, hogy elvégezted – sok más mellett – a Népszabadság újságíró iskoláját. Soha nem fordult meg a fejedben, hogy napilaphoz szegődj?
   SzN: Talán te is emlékszel még, mennyi ellenséget szereztem azzal, hogy a terasz.hu internetes újság helyszíni tudósítójaként harsány karikatúrákat festettem az irodalmi élet szereplőiről. Nos, azok az ellenségeim még mindig megvannak, nyilvánvalóan nem lett volna bölcs dolog a számukat szaporítani egy napilapnál, ahol olyan rövid az átfutási idő. Amúgy meg azt hiszem, az én temperamentumommal jobbat tesz nekem, ha aktuális kérdésekben befogom a számat, és megtartom magamnak a csipkés-fodros véleményemet.

   OZ: Hogyan viseled a Monte Cristo sikerét?Meglehet, hogy elhagyod a féltékenységgel, záptojásszaggal jellemezhető magyar irodalom terepeit, minthogy szeptember 28-án átvetted az 5000 euróval járó EU irodalmi díjat Brüsszelben, ami talán az európai siker előszobája, megrohamoznak a nagy kiadók.
   SzN: Mivel alapvetően zárkózott ember vagyok, aki soha nem tud betelni az egyedülléttel, kicsit nehezen viseltem az interjúkat, fotózásokat, tévé- és rádiószerepléseket, de felfogtam, milyen célt szolgál. Nagy ajándék az élettől, hogy európai díjat nyertem, és egy szép, jól szervezett brüsszeli ceremónián vehettem át. A színpadon egy pillanatra az is belém nyilallt, hogy: „magyar író vagyok”. Eddig soha nem gondoltam még így magamra. De aztán elmúlt. Azért volt különösen fontos számomra az elismerés, mert amikor három éve a díjazott regényt a legteljesebb közöny fogadta, elbizonytalanodtam saját képességeimet és az írói pályát illetően. Magabiztos most sem vagyok, ugyanúgy meggyűlik a bajom a kiadóimmal (eddig három volt, egyik jobb, mint a másik), de az utóbbi időkben eljutottam addig a felismerésig, hogy senki sem kérte tőlem, hogy író legyek, én akartam, így hát minden ódiumát nekem kell viselnem, de az örömei is az enyémek. Mint az, hogy ahelyett, hogy most azon fortyognék, hogyan alakítja az életemet a magyar könyvkiadás, visszamegyek a készülő regényem kéziratába, a 19. század közepére, ahol én alakítom a szereplőim életét. Amíg velük vagyok, nem érdekel semmi más.