Szabadka a múlt század 70-es éveiben, egy élénk képzeletű fiatal diák és Woland professzor ördögi praktikái. Majoros Sándor kisregénye mintha Bulgakov komor szatírájának könnyed, humoros parafrázisa lenne.

Abban az időben a filmkészítésben is kezdett megmutatkozni a szabadság, mert a mozgalmas jelenetek között itt-ott már előbukkant egy kis meztelenség. A közönség hamar rákapott erre, és ahogy a dohányosok a cigarettát, úgy kezdte igényelni a vetkőzést. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy ekkoriban a tájékozódás már eléggé széles körű volt ahhoz, hogy a nép ne vetődjön árnyékra: lassan eljött az idő, amikor már mindenki úgy ment moziba, hogy tudta, mi lesz a film kulcsjelenete.

Első alkalommal gyűltünk össze a Magyar Széppróza Napja apropóján, amely új esemény az irodalom ünnepnapjai sorában. A nyitóesten a Magyar Napló Könyvesboltban Oláh Jánosra emlékeztek, valamint Majoros Sándor és Papp Dénes prózavilágába kaptunk betekintést.

És hogy a nyomorúságunk még kibírhatatlanabb legyen, másnap a munkahelyén belelépett egy rozsdás szögbe. Úgy hozták haza a szövetkezeti traktor utánfutóján, mint egy zsák nullás lisztet.

Most először kísérleteztünk azzal, hogy karajnak bontsuk szét a disznót, és ez olyasféle tudást kívánt, amihez szakembert kellett fogadnunk. A nagy precizitást követelő művelet rányomta a bélyegét az egész torra. Mindenki ideges volt, még a pálinka is csak ímmel-ámmal fogyogatott.

Nekem ez a várakozás kis híján meghaladta a tűrőképességemet, közben meg az is eszembe jutott, hogy most nem izgalmas kirándulásra megyek, hanem egy városi fogorvoshoz, és ez rosszabb esetben fölérhet egy kínvallatással. Nem is tévedtem sokat. De előbb még megbámultam a füstjével szinte az eget karistoló, félelmetes cservenkai gőzöst.

Karcsi a helyzethez illő komolysággal nézegette a stukkert. Próbálgatta a súlyát, a fogását, tán még célzott is vele, de a végén arra jutott, hogy legjobb lesz, ha az apja műhelyében lefűrészeli a csövét.

A meglepetést hamar fölváltotta a boldog izgalom, hogy gőzössel utazhatok. Valami azért nem stimmelhetett, mert amikor anyám a kapuban elköszönt tőlünk, sírva fakadt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy tán csak nem akarnak lelencbe adni…

Az Irodalmi Jelen díjátadóján elhangzott laudációkat gyűjtöttük össze, képekkel és videóval illusztráltuk a szöveget.