Új helyen lakok. A Híd utcában. Gyakran gondolok Eulerre és königsbergi hídjaira, amelyeken csak egyszer lehet átmenni, s vissza nem fordulhatsz. Itt is egy olyan híd áll. Még meg van a részlet, abból, amit Eiffel tervezett, aztán a többi csupa vas, csupa hegesztés. Ezen a hétvégén kitárom két spalettás ablakát emeleti szobámnak. Az egyik a téren daloló borfesztiválra néz, a másik a hídi vásárra. A Napváros ünnepel.

„De akár növekszik bármifajta feszültség Oroszország távolabbi határai mentén, akár nem, akár érdeke egy új atlanti béke Önöknek, akár nem, a méltányosság azt kívánja, hogy Kö­nigs­berg városának helyzete az európai és az orosz történelem leg­nemesebb hagyományainak és értékeinek megfelelően ren­de­ződjön.” – Szőcs Géza kiáltványa Königsbergért.

Épp olyan, mint egy szőlőlugas, csak éppen kivi fut szerteszét. Fehéren virágzik majd, s a méhek mámoros táncban mesélik otthon mit találtak.

„Ímé ember vagyok megfontolt és okos / Már ismerem az életet s halált” – írja az úgy lengyel, hogy francia vagy az úgy francia, ahogy lengyel Apollinaire, 1918-ban, a háború után, a fejlövés után, a nagy versek és nagy izgalmak után, s a legnagyobb kaland előtt.

Ez a hely: a tér. A tér a teremtés középpontja, amely azért adatott, hogy eldőljenek a világ dolgai.

József Attila csodálkozna, ha élne, hogy a róla elnevezett budapesti utcában luxuskocsik bemutatóterme található. 

Megnyikordult a pad, ahogy a férfi leült, holott az efféle földbe ásott, betonlábú, vastag deszkából szerkesztett padok nem szoktak nyikorogni, attól legalábbis biztosan nem, ha egy ilyen vékonycsontú, szikár ember ül le rájuk.

Szeretem a jó mozit, áldozok is rá szívesen. Nem vagyok már vézna legény, de ha kell, felgyalogolok akár a második emeletre is, hogy megnézzek egy jó filmet kedvenc mozimban.