A test öröme

Megnyikordult a pad, ahogy a férfi leült, holott az efféle földbe ásott, betonlábú, vastag deszkából szerkesztett padok nem szoktak nyikorogni, attól legalábbis biztosan nem, ha egy ilyen vékonycsontú, szikár ember ül le rájuk.

Alig akadt üres hely a parkban, tavasz volt, illatokkal te­li a levegő, előbukkant és bujkált a Nap, rohantak a macs­ka­köveken a fények és az árnyékok.

A férfi nem volt már fiatal: óvatosan, sőt, kifejezetten las­san mozgott, mintha combközépig vízben gázolna, min­den egyes lépését meg kell fontolnia, hogy fel ne bukjon az árban. A háttámlának is éppen ilyen kimért lassúsággal dőlt, a kezét is úgy emelte, mintha roppant súllyal nehezedne rá a kikopott gallérú, szálkás ujjú télikabát. Fehér bőrtáska lógott a csuklóján, nem is bőr, csupán műanyag, pántos, csatos női táska, ami csaknem üresnek látszott, mégis tompán, fémesen koppant, ahogy az ülésdeszkára tette.
A tüskésen rövidre nyírt, ősz haja holmi erdei állat sűrű, téli szőrzetére emlékeztetett. Sovány, beesett arcát mély ráncok barázdálták, arcbőrén látszott, hogy a férfi aligha négy fal között tölthette az életét, s mégis, e barnaságra, mint az elzárt, fénytelen szobákban lassan terjedő penész, valami szürkeség lepedéke tapadt.

Úgy ült le az üres helyre, hogy a háztető fogazott, ferde árnyéka éppen kettévágta: a bal válla, a csípője és a magas szárú cipője árnyékba süppedt, míg a fejét, az arcát és a jobb vállát, a karját sütötte a Nap, de nem látszott rajta, hogy akár az árnyék hűvöséről, akár a meleg fényről tudomása volna.

Néhány pillanatig maga elé meredt, majd, mint aki feladatot teljesít, kelletlenül cibálni kezdte a csuklójáról a táska fogantyúját. Lassú és erőtlen mozdulatokkal dolgozott, a kezét olyan messze eltartotta a testétől, akár valami idegen tárgyat, a válla nem is fordult a táska felé. Amikor végzett, a fehér, töredezett műbőr hevert mellette a pirosra mázolt fán, mint egy állat lenyúzott, kifordított gereznája.

A férfi pihent egy kicsit, majd beletúrt a táskába: lapos, fekete konzervdobozt és egy aprócska, kulcshoz hasonlatos formájú konzervnyitót húzott elő. A dobozt a térdére fektette, a nyitót megpróbálta beleakasztani a konzerves dobozból éppen csak kiálló fémlapocskába. Megremegett a keze, de a konzerv nem engedett. Megpróbálta még egyszer, ám a nyitó kibicsaklott az ujjai közül, s halk pendüléssel a pad alá hullott; éppen úgy esett, hogy csaknem láthatatlanná vált a macskakövek közötti résben.
A pad másik végén egy fiatalabb, fehér inges, zakós férfi ült. Újságot tartott a kezében, de nem olvasott, már percek óta az öregembert figyelte. Most előrehajolt, kutatva nézett a pad alá, aztán kényelmes mozdulattal lenyúlt és felemelte a kockakövek közlé pottyant konzervnyitót, az ujjai közé csippentve nyújtotta az öreg felé.

– Tessék.

Az öreg nem köszönte meg, még csak el se mosolyodott, viszont a konzervdobozt odanyújtotta a férfi felé. Olajoshal volt, fekete konzervdoboz, aranyszínű betűkkel, több nyelven is erről tudósított rajta a felirat.

– Kinyissam?

A férfi előbb választ várva, értetlenül nézett az öregre, majd megrántotta a vállát és biccentett.

– Kinyithatom.

A konzervet a padra, az újságjára fektette, vigyázva, nehogy a leve a nadrágjára csöppenjen. Ráillesztette a nyitót, éppen elkezdte feltekerni a doboz tetejét, amikor az öreg, egy mordulással megállította.

– Még nem nyitottam ki, így csak egy kicsi lyuk van rajta. A halak ki se férnek. De itt van, ha akarja.

Az öreg elvette a konzervet, egészen hátrahajtotta a fejét, úgy, hogy a haja és az arca a fényből az árnyékba csúszott, és néhány hosszú korttyal a lyukon át kiitta a dobozból az olajat. Amint befejezte, a kihörpintett konzervet maga mellé rakta a deszkára, és a táskából egy másik, ugyanolyan dobozt vett elő, azt is a férfi felé nyújtotta.

– Ezt is nyissam?

Az öreg ugyanúgy, behunyt szemmel itta ki most is az olajat, mint az imént. Maga mellé rakta a dobozt és benyúlt a táskájába az újabb konzervért. A fiatalabb férfi kinyitotta azt is, néhány csepp olaj ráfröccsent a kezére, csúsztak az ujjai a fémdobozon.

– Látom, étvágya az van.

Az öregember tíz darab olajoshal konzervet szedett ki egymás után a táskájából, mind a tizet kinyittatta a fiatalabb férfival, s mind a tízből lassú, nagy kortyokkal kiitta az olajat. Óvatosan, megfontoltan ivott, hogy a dobozokban csúszkáló halak el ne tömjék a rést, a szája szélén mégis sárga csík indult el az álla felé. Tíz aranybetűs, fekete téglácska a pirosra festett padon. Amikor végzett, néhány pillanatig maga elé meredt, majd, mint aki feladatot teljesít, egyenként visszanyomkodta a konzervesdobozok tetejét, és a fehér, műbőr táskájába csúsztatta őket. Tompa koppanások. Erőtlen mozdulatokkal beletuszkolta a csuklóját a fogantyúba, a kezét olyan messze eltartotta a testétől, akárha valami idegen tárgyat, a válla nem is fordult a táska felé. Most megint úgy ült, hogy az arca a napsütésbe lógott. Lassan, nehézkesen indult el, mintha vízben, sodrásban állna, s félne attól, hogy elesik, a magas szárú cipője vitte a fényből az árnyékba, az árnyékból a fénybe a macskaköveken.

A fiatalabb férfi egyedül maradt a padon: az újságján olajfoltok sötétlettek, a mutatóujját alig láthatóan, mégis fájdalmasan felsebezte az egyik konzerv pereme, keskeny, sötét vércsík szivárgott belőle.

Tavasz volt, olajoshal és friss fű illatával volt fűszeres a levegő, fújt a szél is, előbukkant és bujkált a Nap, rohant az idő.