Ahimsa, azt jelenti nem-ártás. Ahimsa, vagyis nem okozunk szenvedést, nem bántunk senkit, nem törünk mások életére. Ahimsa, a nem-ártás elve azt is jelenti, hogy nem gondolok rosszat másokról, nem akarok rosszat másoknak, nem akarom mások életét tönkretenni, vagy tönkremenni látni. Mindenki, aki ma este ebben az országban lefekszik, mindenki, aki másnap felkel majd, s megkezdi a hetet, mindenki, aki fel akar most majd állni, gyászolni, és élni, minden szerb, román, magyar, mindenki, aki ember, annak az ahimsa gyakorlásába kellene kezdeni.

A palack, amelyet ezúttal vetett ki kezemhez az ár: vékonyka, puhakötésű füzet, borítója jellegzetesen száz évvel ezelőtti, papírja minőségi, a betűk szépen metszettek. Szerzője Lévai Mihály. A füzetke címe: A Feketehegyeken. A belső címlapon már külön írva: A Fekete hegyeken, az alcím pedig tájékoztat a műfajról: Haditudósítások Montenegro kapitulációjáról. Kiadó: Schenk Ferencz könyvkereskedése, IV. Semmelweisz utca 15. Budapesten, 1916-ban.

A költők és az írók, de még a kritikusok is szeretnek valami különös fényben tetszelegni. Mintha még mindig érdem lenne, ha az ember a szellem kék köpenyében jár, s mintha még lehetne tanítani „egész népemet” „nem középiskolás fokon”. De nem lehet az egész népet. Mindig csak az egyént. Mindig csak egyet-egyet lehet megmenteni. A költők és az írók, de még a kritikusok is ezért: téveszmében élnek. Mivel látják, hogy tévednek ezért fanyalognak jobbra-balra. Csak a magyartanár nem fanyalog.

A pesti gangon lakik egy költő. A gang csupa sárga falak közé zárt szerelem, csupa barna ablakkeretbe foglalt élet. Az ajtókon át kicserélik egymást a sorsok. Kezet nyújtanak néha, vagy lehajtott fejjel tovaszaladnak.

"Sebaj. A Nobel-díjat, azzal a rengeteg pénzzel, fiatal írónak vagy költőnek kell adni, hogy élete hátra lévő részében nyugodt körülmények között alkothasson. Ha befutott szerzőnek adják a Nobelt, az olyan mintha a hajótöröttnek akkor dobnák oda a mentőövet, amikor már a part felé lábol a sekély vízben."

Nyelvészek igen nagyra becsülik a korai nyelvemlékeket, amelyek arról tanúskodnak, hogy milyen is volt a magyar nyelv több száz évvel ezelőtt. Nem csak nyelvi, hanem tartalmi vonatkozásában is érdekes az Ómagyar Mária Siralom, vagy a Halotti Beszéd. Nagyon kevesen foglalkoznak azonban a XXI. századi, tehát nem a korai, hanem a késői nyelvemlékekkel. Mint időutazó és felfedező folyamatosan gyűjtöm a mintákat e korról, s a minap – egy ásatáson, azaz egy pesti presszóban – ráfutottam korszakunk legjellemzőbb nyelvemlékére. Félelmetes tanulságokkal járt a szöveg részletes elemzése.

A rendszerváltás óta megjelentek eufemisztikus divatszavak, például a hajdani besúgókra  megboldogult Szabó Iván alkalmazta egyízben az „érintett” kifejezést: („számos MDF-es képviselő volt érintett az első szabad parlamentben”). A számítógép – ami már igazából nem fedi a „kompúter” értelmét – megjelenése rengeteg új szót teremtett, amelyek közül a „honlap” kitűnő, a „link” viszont kissé mulatságos, mert a huszadik század első felében ezt a szót kizárólag megbízhatatlan egyénekre alkalmazták (pl. „micsoda link fráter!”).

Manapság csak arról hallani, hogy mi mennyibe kerül, s a foci és a politika után most már a gazdasághoz is mindenki ért. Azt is hallani, hogy jólelkű szülők, akár erő alkalmazását is hajlandóak lennének bevetni, csak hogy csemetéiket eltérítsék a nyomorúságos írói, vagy még rosszabb esetben a költői pályától. Tévedésben él azonban a fél világ, apák és gyermekek egyaránt, ugyanis ha jobban belegondolunk nem is olyan rossz költőnek, írónak lenni. Újra fel kell tennünk a kérdést: Mennyibe kerül ma egy vers? Megdöbbentő eredményre és következtetésekre juthatunk. Vegyük például Vajda János A nádas tavon című költeményét.

Az, hogy a Keleti-tanok beáramoltak a Nyugati-világba nem ma kezdődött el, s a mindezekkel szemben megfogalmazott szkepszis sem új keletű. A jóga és a zen gyakorlásának és eredményeinek nyugati, vagy európai lélekre való alkalmazhatóságát erősen kétségbe vonja még egy olyan tekintély is, mint C. G. Jung. Ugyanakkor nem tud elmenni szó nélkül a két jelenség mellett, s bár a jógával szemben igen szigorú, míg a zent a lehető legtöbbre értékeli.

Gyerekkoromban kétféle csokoládét ismertem. Egyik a brassói Dezrobirea gyár terméke volt. A másik, a finomabbik, a Vinga nevet viselte.
Brassóról tudtam, hogy létező város, álneve is van: Brasov. De soha senkiről nem hallottam, aki vingai lett volna, vagy valaha is járt volna ott, vagy lett volna Vingán rokona vagy ismerőse. És ha államnyelven Vinga, akkor magyarul vajon mi? (Aradon ez nem kérdés, mindenhol máshol igen.)
Szóval, nagyon úgy nézett ki, hogy ez valami mesebeli hely ez a Vinga, olyan mint Langarut vagy Meslohes, azaz Seholsem vagyis Erewhon, esetleg Lilliput vagy Laputa, vagy Tükörország.

Amiről most szólni kívánok az egy tudatállapot, amit érdemes hátrahagyni, s amit felesleges sajátként elismerni, mert épp oly hamis, épp oly üres, mint a reklámok mosóporszagú retusált hősei. Éppen ezért mondhatjuk, hogy a hasis semmivel sem jobb mint a Coca-Cola, s nevetséges a hippik anyaggal az anyag-ellen elvű lázadása. Nincs nagyszerűbb a saját útnál, amit egy-egy ember maga jár meg a hegytetőre, nincs nagyszerűbb annál, hogy ilyenkor visszanézve látod a megtett utat. Látod, hogy te tetted meg azt az utat, s nem egy anyag, nem valami más.

A világban tartott a háború, a rádió szentimentális slágereket búgott: „Valahol Oroszországban…”, a hazafias érzelmű hölgyek érmelegítőket kötöttek a fronton didergő katonáknak. Nekem pedig, végül is kiderült, jó Szilveszterem volt: nem kellett korán lefeküdnöm, kerestem húsz fillért a kibiceléssel, és éjfélre még gesztenyepürét is kaptam.

Még mielőtt elillant volna az ó esztendő, a londoni egyetem megragadta az utolsó alkalmat, hogy megemlékezzék a Nyugat folyóirat alapításának századik évfordulójáról. Egyrészt kamarakiállítást lehetett megtekinteni a könyvtár kincseiből, tehát Nyugat-számokból, a munkatársak első kiadású könyveiből, korabeli kiadványokból, másrészt az egyetemi magyar-oktatást irányító Daniel Abondolo és Tarsoly Eszter szemináriumot rendezett, amin azután nem csak az ünnepelt folyóiratról volt szó, hanem a magyar irodalom angliai befogadásáról is.

Fogalmam nem volt, nem is lehetett, hogy amit látok, a legveszettebb politika, nem más, és a politikában nincsenek ártatlanok, nincsenek bűnösök, csak szerencsés és szerencsétlen szövetségi rendszerek, túl ezen, szerencsés barátok és szerencsétlen ellenségek.

Avagy: miért nem olvassák M.-on a nyugati magyar írókat?
A biblia szerint a „jóra való restség” – bűn. Szerintem „az olvasásra való restség” is az, vagy az kellene, hogy legyen. Ez akkor jutott eszembe, amikor nemrégiben elolvastam Onagy Zoltán egyik cikkét az Irodalmi Jelen Bőség zavara c. rovatában.

Kifejezetten jól vagyok a szövegirodalommal, fontos bekezdések, mondatok mégis a történet-, anekdota-, emberalapú irodalom felől maradnak meg a fejemben. Mint pl. a következő Szántó Piroskától való ötvenhatos idézet a Forradalmi szvit-ből.

Megint egy halott, pedig az életet, az élőket kellene ünnepelnünk. JA halála napja van ma. Kimaradhatna, mint rendesen. József Attila aztán nem legenda. Élete, halála nyitott könyv. Ami az oktatásra vonatkozott Vörösmarty kapcsán, itt érvénytelen. József Attilát lehetett tanítani. Akár heteken át.

Az előkelő londoni Athenaeum klub egyik kisebb szalonjában előadást hallgattam meg a minap. Régi iskolatársam angol felesége beszélt az életéről, munkájáról, pontosabban arról, hogy milyen dolog Afrika legforróbb csücskén az ottani Elektromos Művek elnök-vezérigazgatójaként tevékenykedni, és hogyan csöppent ő, aki az áramtermelés műszaki részéhez mitsem konyított, ebbe az állásba.

Ebéd utánra nem is maradt már üres hely a sétálóutcára kitelepült kávéház asztalainál; hosszú árnyékú, sárga, fényes délután volt, az a fajta őszelő, amikor még érződik a bőrön a nyári napsütések szaga, de ha huzat támad, a folyó felől hűvösen mozdul a levegő.

Ebéd utánra nem is maradt már üres hely a sétálóutcára kitelepült kávéház asztalainál; hosszú árnyékú, sárga, fényes délután volt, az a fajta őszelő, amikor még érződik a bőrön a nyári napsütések szaga, de ha huzat támad, a folyó felől hűvösen mozdul a levegő. Az ilyen meglassúdott órákban érzi azt az ember, hogy átpottyant valahogy az idő repedései között, távoli kondulások sodródnak, nem csupán a mozdulatok változnak meg, de a szavak és a hangsúlyok is: akárha azokkal is újra kellene ismerkednie a városba visszatérő lakóknak.