Azt sem hagyja le, hogy a nő képtelenek érzéseit, vágyait a ráció követelményeihez igazítani, mivel a nőből hiányoznak azon tulajdonságok, melyek a férfit képessé teszik politikai alkuk levezénylésére. A nő, mondja Rousseau, egyedüli hivatása a férje és az anyaság: „A nőnevelésnek a férfiak igényeit kell szolgálni. A nő arra született, hogy alávesse magát a férfiaknak.” Mielőtt bárki felháborodna, megjegyzem, Rousseau 1778-ban hal meg, 1790-ben változik az örökösödési törvény (fiú-, lányörökös egyenlően részesedik), 1792-ben engedélyezik a válást.

A pokol malmai címmel jelentetett meg dokumentumkötetet Huszár Tibor, számos fontos mű szerzője, amelyek mind a magyar közelmúlt történelmével vagy annak szereplőivel foglalkoznak. A könyv alcíme: Szűcs Ernő ÁVH-s ezredes ügye és elágazásai. (Corvina kiadó, 2009)

​​​​​​​Nem oly rég komoly rádióműsorban vendégeskedtem, ahol a műsorvezető a dolgok közepébe vágva, minden mást megelőzve szegezte nekem azt a kérdést, amelyet az emberek nagy többsége szokott kérdezni, amikor kiderül, hogy költő vagyok, vagyis azt, hogy „és ebből meg lehet élni?” Elmosolyodtam.

Az erdélyi magyarok számára a legfényesebb belső világítótorony a sok száz éves alapokon létrehozott kolozsvári Bolyai egyetem volt, amelynek fényét a későbbi pártfőtitkár agresszív, primitív és bornírt fellépése oltotta ki, ő vezényelvén le a felszámolást. Ehhez a gyalázatos végjátékhoz hangaláfestésként a Szabédi László testét feldaraboló vonatkerekek csikorgása szolgált, Csendes Zoltán halálhörgése a kötélen és Molnár Miklós közgazdász-professzor testének a puffanása, amint a magasból az aszfaltra zuhan.

Ötvenhat éve, 1957 június 27-én halt meg Malcolm Lowry, akinek ugyan látszólag semmi köze nincs novellisztikához, az irodalomelméleti kalandtúrákhoz, kisregényeket írt (Át a Panamán, három fantasztik' kisregény), és egy nagyot Vulkán alatt címmel az alkoholról és az életről, mégis a két Lowry-kötet mellett bukkantam rá a régen nem látott, novella tárgyában elkövetett szak-antológiára, A novellaelemzés új módszereire. Minthogy fiatal novellistaként abban a hitben ringattam magam, hogy minden megtanulható, forgattam éppen eleget, szeretettel ajánlom minden pályázónknak, minden fiatal novellistának. A varázskulcsot, amely megnyit mindent, nem adja át. De mindenképpen mankó.

Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban arról ír, hogy a polgári házakban Karinthy paródiagyűjteménye pótolta a kortárs irodalom olvasását. Tehát a polgár számára a kortárs irodalom a XX. század elején éppen úgy, mint ma, a tegnapi "arctalan nemzedék". A polgár kifejezetten igényli, hogy megmondják neki, ki a jó író, kit kötelező olvasnia. Nyilván időtakarékosságból. A magyar polgár a XX. század elején is folyamatos időhiányban szenved, éppen úgy, mint a XXI-ben.

Örkény azt hitte magáról, hogy kommunista, és a könyvéről, hogy kommunista könyv. A tábor életét írta meg, a foglyokét és az őrökét. Szeretettel, humorral, emberien és nem kritikátlanul. Ez lett a veszte. Az orosz őrök is emberek voltak benne és nem übermenschek. Alighogy a könyve megjelent, Illés Béla elkoboztatta. Talán csak azért, mert jobb volt, mint amit ő valaha írt és írni tudott. De a hivatalos indoklás – szovjetellenesség volt." – írja nekrológjában Méray Tibor.

Montenegro fekete hegyeiben és óvó ölében az elmúlt időben leült a költészet aranypora, mit ez a vihar most bémosott az erekbe, hegyi patakokba, az öbölbe, ki a tengerbe, hogy a világ minden partjaira, kikötőibe elvigye a hírt: Montenegro a költészet hona. Mert ebből az aranyporból, virágporból itt újra és újra – remélem – lesz, nem fogják hiányát szenvedni azok kiknek kifinomult érzéke van a szépre.

El kell mondjam, hogyan kezdődött ez a szerelem, hogyan hálózott be a Szerelem, miként terítette rám hálóját és milyen is volt az; magad is rájössz, hogy ezt a virágok közé terített aranyhálót maga Vénusz szőtte, s oly puha és finom, hogy még egy érzéketlen szívet is meglágyítana, az enyémet pedig mindenképpen. Egy ideje már belegabalyodtam, lágy szálai megszilárdultak.

Tudom lesznek, kik nem értik, de akinek van füle hallja, Cattaro teátruma felett a csillagok felé suhanó üzenetet, amelyet ez a színdarab küldött el. Még friss az élmény! Üzenem Szörényi professzornak, és drága Mesteremnek: a Múzsák halhatatlanok, a Kar énekel, Galilei elpusztulhat emberi mártíromságában, de a kék Adria felett dicső ének száll: a költészet halhatatlan! Üzenem a Hercegnek, üzenem a zentai remetének, üzenem a Tavinak, üzenem az igaz embereknek, a tudomány megcsalhat, az illúziók elragadhatnak, de a költészet halhatatlan!

A zseniket és önjelölt prófétákat bele nem keverve mindösszesen annyit: az Isten a szekéren, benne a Kicsi madár, a Tündérvilág, a Téli virágzás és a Mécsek, kötelező olvasmány. Így is lehet. Aki nem olvassa, kimarad valamiből, amit novellisztikának, irodalomnak nevezünk. Irodalmárnak, magyartanárnak kötelező. Ínyenc olvasónak erősen javallott.

A portréról messze világít, mennyire érthettek ezek a dejtári Alvég, vagy a Béke utca nyelvén. A felvilágosítómunka eredményét azóta élvezzük, mint ahogy Lunacsarszkij elvtárs hagyatékát is.

Vasárnapi levél a könyvheti térről, az irodalomról, a Fontes Orientales sorozatról, Kemény Katalin új könyvéről, a Hamvas Béláról szóló új antológiáról, néhány kortárs kötetről, John Lukács új könyvéről, és egy kicsiny csikszeredai kiadó hatalmas és titkos könyveiről.

Nem megy, lapozgatok. Sok a betű. A mondat. Hatalmas bekezdések. Azt hittem, a Lányi Viktor fordításokkal van bajom. De nem.

Nos, Kabdebó Tamás regényhősei rejtőző Giorgione-festmények nyomába erednek, annak tudatában, hogy sok a hamisítvány vagy a korabeli utánérzés más kezektől.
Ötven évig tartott amíg megírásra kerülhetett a Tracking Giorgione. Kabdebó Tamás mindig mással volt elfoglalva, minthogy ebbe is belekezdhetett volna. Előbb Tábori Pállal azon ügyködtek, hogy a Gara László-féle francia antológia mintájára, angol nyelven vaskos kötet születhessen hétszáz év magyar költészetéből. Rengeteg munka volt ebben, végül az amerikai Makkai Ádám bábáskodott a könyv világrajötténél. Aztán a Duna-trilógiába vágott bele Kabdebó, aki gyermekkorát a nagy folyó közelében élte le. Tíz év alatt a honvágyát írta bele ebbe a három regénybe.

Tizenéves kamasz, akiben motoznak, és egyre nagyobb területet foglalnak el végérvényesen a hormonok, gyönyörű szőke, őzszemű magyartanárnő, aki szombatonként kerékpárra pattan, és viszi Nógrád vármegye közeli és távoli tájaira érdeklődő tanítványait – Horpácsra Mikszáthoz, Csesztvére Madáchoz, Gyarmatra Komjáthy Jenőhöz, aztán vonatra szállunk kedvezményesen, föl a Széchenyibe az Első Magyar könyvhöz.

Úton lenni jó, mert az ember újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodik, mert ismeretlen vidékeket lát, mert más népek szokásait figyelheti meg. Úton lenni ugyanakkor rossz is, mert néha úgy érzed: sosem érsz haza, mert néha olyan, mintha sehová sem tartoznál, mert előbb-utóbb különös szokásaid lesznek, melyekben csak az a megszokott, hogy „különösek”. Egy nagyon komoly szakértő szerint van olyan bolygó a galaxisban, ahol előbb fedezték fel a dezodort, mint a kereket. Ennek igen nagy az esélye.

A költészet az, amit élünk, az irodalom pedig az, amit vagy olvasunk, vagy sem. Elértem-e valamit? Sikerült-e az, amit terveztem kezdetben ezekkel a vasárnapi levelekkel? Néha érdemes megállni, körbenézni, messzi utazásra menni, távoli tájakra, s onnan visszagondolni, hogy mit tettünk, miért tettük, s elértünk-e véle valamit? S a legfontosabb: vajon folytassuk-e?

Általában nem töröm a fejem azon, mitől jó az író. Ha eltalál, jó, ha nem, rossz. A dolog ennyire egyszerű. Aki kétszer rossz, harmadik próbálkozás nincs. Gáz. De mekkora. Előítélet, de mennyire az. Borzasztó. De hát az embert előítéletei, elfogultságai tartják egyensúlyban. Ha kortárs, a gáz még nagyobb, mert ugye akár össze is futhatok vele valamelyik kanyarban. Ha kortárs is, nő is, rossz is, nem merném taglalni itten, helyből életveszély.  Csakhogy Vay Sarolta se nem kortárs, se nem nő, se férfi.

Tíz éve halt meg Ted Hughes, Koszorús Költő, akit – ettől a címtől függetlenül – már életében a huszadik század legnagyobb angol költői között tartottak számon. Nemrégeiben a Westminster Abbeyben rendezett istentiszteleten emlékeztek rá, a Nobel-díjas Seamus Heaney méltatta munkásságát. Egy fiatalabb költőtársa, Simon Armitage pedig az egyik angol napilapban emlékezett Hughesra, a szenvedélyes környezetvédőre. Ted Hughes fizikailag és szellemileg is rendkívüli ember volt, költészetéről máris több könyvet írtak, de kevesen tudják, hány szál fűzte hozzánk, magyarokhoz.