„Az intolerancia és a komplexusok sajátos gyűjteményét kapjuk, amely annyira lehangoló, hogy muszáj némi humort csempészni bele. Rezignált, lakonikus, fekete humort, ironikus megjegyzést vagy slusszpoént, kihasználva a gyermekkor-tematika nyújtotta álnaivitás regiszterét.” Mécs Anna első, novellákat tartalmazó kötetét Bene Adrián mutatja be.

„Sayfo Omar tagadhatatlan szakmai kíváncsisággal, rátermettséggel, vagánysággal egy olyan főhős bőrébe bújt, akivel nem esik jól azonosulni, mert annyira szerencsétlen, kisszerű, semmitmondó és sírnivalóan átlagos, vagy már-már átlag alatti. Éppúgy, mint bármelyikünk (legalábbis gyengébb pillanatainkban, amiből lehet több-kevesebb, attól függ, hol tartunk éppen privát megismerési utunkon), bármennyire is kínos ezt bevallani.” Allah tágas földjén Juhász Kristóf kalandozott, izgalmas témát járva körül.

Az Irodalmi Jelen TOP10-es áprilisi ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

„Költészetét ugyanis a performativitásra épülő önteremtés szervezi, mely a drámai monológ jól ismert angol hagyománya posztmodern folytatásának tekinthető. Az angol olvasó számára pedig nem idegen a maszklíra vagy drámai monológ, hiszen 19. és 20–21. századi formáiban egyaránt egy-egy személy bőrébe bújva szól egy kapcsolódó kérdésről a költő – vagy egyszerűen »eljátssza« azt a személyt.” Hegyi Pál arra keresi a választ esszéjében, mennyire befogadható az angolszász olvasó számára a kelet-közép-európai beágyazottságú Szőcs Géza költészete.

„A nő és a férfi folynak a szobában, a duplaablak közötti részben folyamatosan hempergőznek, s légzáró réteget képeznek a valóság és az álmuk között. Máskor a nő kiszáll a férfi alól, és iszik csapja poharából. Megint máskor a nő a férfi mögé kerül, és addig csókolja, míg sósak nem lesznek.” Székelyhidi Zsolt csuromszerelem kötetében Zsille Gábor evezett ki a nyílt vízre.

„E kötet képes arra, hogy ifjúsági olvasót csináljon belőlünk. Habzsoljuk, a könyv koncentrációigénye ellenére szemérmetlenül előrelapozunk benne, ha a másik történetszál jobban érdekel minket, és szinte már türelmetlenül várjuk a végkifejletet.” Gáspár Ferenc Janus című regényét Molnár Dávid ismerteti.

„Látni kell, hogy Murányi nem vándorol, mint Ábel, hanem egy posztmodern ingázásban él, mindkét helyen, a városban és az erdőn, pestiek és erdélyi falusiak között is megtalálva kényelmét és kényelmetlenségét, hogy vágyjon oda, és elmenni akarjon onnan.” Murányi Sándor Olivér Medvenézőjét Rónai-Balázs Zoltán olvasta és elemzi.

„Bár a szövegek lineárisak és egyértelműek, mégsem kedveznek a szó szerinti értelmezésnek; olvasásuk asszociatív viszonyulást igényel. Ezek a Géczi-költemények költői lélekkel olvasandók.” – Géczi János Törek című verskötete fölött Krausz Tivadar merengett.

„Mi történik, amidőn az utas arról értesül: repülője nagy eséllyel hamarosan lezuhan? Pánikba esik? Elájul? Fohászkodik? Netán verset kezd írni?” – Böszörményi Zoltán repülőgép-kényszerleszállás ihlette prózavers-folyamán Hegyi Pál evezett fel a forrásig.

„Prózaversei – vagy ahogy ő nevezi: pszichoprózái – sokszor olyan sorsokat mutatnak be, ahol két ember végérvényesen elsétált egymás mellett. Az olvasóban mégsem ennek tragikuma bontakozik ki, hanem a szituáció világos átlátása, de még ennél is felemelőbb persze a megtalált összhangról olvasni.” – Tisza Kata Akik nem sírnak rendesen című újabb könyvéről Dominka Ede Harald írt.

Spiró György vitriolos társadalomkritikát tár elénk Kőbéka című új regényében, nemcsak a magyar közéleti-politika viszonyokra vonatkoztatva. A hülyeség globális, fogalmazhatnánk meg a szürreális mesefolyam tanulságát, hiszen a mese végén nem maradhat el a tanulság sem. Laik Eszter írása.

A Paul Auster kevésbé ismert műveit reflektorfénybe állító Hegyi Pál a befutott prózaíró sikerkönyvei helyett a kudarcos fiatal költő-drámaíró korai, mellőzött műveiben kutatja azt a poétikai közös nevezőt, amely a jelenből visszatekintve egységében képes láttatni a szerteágazó életművet. Fehér terek – Paul Auster című tanulmánykötetét Papp Angéla mutatja be.

Az Irodalmi Jelen TOP10-es márciusi ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

„A beteg viszonyulását betegségéhez jól mutatja, hogy Anna „az én Uramként” jelöli azt a jelenséget, hogy nem ura a saját testének, szesszió utáni vágyának. A tizenkét éves koravén kislány végül huszonöt éves koráig rejtegeti környezete elől a súlyos titkot, ami a mértéktelenség, a diéták és az ételek rá gyakorolt hatásának kikísérletezésébe, a gyógy- és kábítószerek, a kalóriaszámolgatás feneketlen mélyébe húzza őt.” – Sofi Oksanen sikerkönyvét Kadlót Niki mutatja be.

„Azt mondják, a pofonok tanítanak a legtöbbre az életben, de arról nincs népi bölcselet: melyik pofonra figyeljünk oda a sok közül? Ahogy erősödik hősünk szenvedélye a fiatal lányok iránt, úgy világlik át életén egyre áthatóbban az Út. Már csak rá kéne lépni” – Rimóczi László mutatja be Végh Attila „reményregényét”.

„Nem ismerem a szerző élettörténetét, de abból, amit ír, az a sanda gyanúm támad, hogy ő bizony belülről tapasztalta meg ezt a világot, és nemcsak ismeri, de érti is.” – Csabai Márk könyvéről Sántha Attila osztotta meg gondolatait velünk.

„Az emberiség történelme nem más, mint annak a sorozatos, célirányos értékszerzésnek a hajszája, melyben egyének vagy kisebb közösségek érdekakarata érvényesül. Szőcs úgy áll be ebbe az érdekhajszába, hogy kultúrértéket teremt, „pipacs-periszkópokon” figyeli a fenti világot. Nem rácsodálkozik, hanem ráérez, megszagolja, megérinti. Nem akarja magáénak tudni, ami nem az övé, hanem mindazt, ami körülveszi, értelmezni, átszerkeszteni, látni, láttatni szeretné.” – Böszörményi Zoltán írása Szőcs Géza kötetéről.

Apácában lakozó művésznő (és fordítva), csuklyás kártyázók,
maszkos kurvázók… Meztelenül imádkozó zárdás kisasszony,
erotikus „antik” poszterre (később) vért köpő buja feleség, írók,
bohém megszállottak múzsája…

Rojik Tamás új kisregényéből az Irodalmi Jelenben is olvashattunk már elbeszéléseket. A szerző ezeket az életképeket formálta kisregénnyé, melynek lapjairól a huszonévesek boldogulásért vívott, korántsem kilátástalannak ábrázolt küzdelmei köszönnek vissza. – Muth Ágota kritikája.

„Mert ebben a világban minden hamis illúzió, »a Városban semmi sem volt úgy igazából«. Itt helyes döntések nincsenek, innen csak kiút van, de a kivonulás menekülés, a harc feladása. A küldetéstudatnak pedig harc nélkül mi értelme volna, tudja ezt minden hitvány zsarnok, amikor uszító propagandával mérgez, hogy elterelje a figyelmet.” – Az Akárcsak a történelem Bene Adriánt ihlette recenzióra.