csalánsejt-tekinteted csípőssé válik, akár a medúzakorong,

Édes kérgű fügeág a karod, a hajad befonódik a fűszálak közé.

Selyembe öltözni, homokon járni, reggeli ködben holdfényt ölelni, éles fűszálon lecsurogni,  s mi a kettőben egy, újra összeérne odalent.

Maceráim gondtalanul hagyják el a testem, úgy maradok meg, mint vízbe fojtott madár,

ünnep lesz, susogta  a fák ágai közt a nyár,

Pálmafák suttognak, szélbe eresztett lombjaik rávetülnek a tenger víztükrére, a hanyatló nap is eltűnik a láthatárról, nem festi be vérével az égbolt szélét.

benned éltem. még mindig itt vagyok. sáros cipőmmel rugdosom szíved. ne szégyelld csavargó angyalod. részeg, megtört, de mégis a tied.

Remegjenek a cinkék, ha a vadság átvirrasztja az évszakváltást

Szögről hullik minden könnyed, oh, ki nézi: milyen könnyed élete van Önnek talán. Otthonos-e már a magány?

katedrálissá dermed a fájdalom a ködben nyugvó maroknyi tájakon.

Kharón ladikján megcsillanni látszik  az alvilági telihold.

Ég boltjára emeltem nem-voltomat, és fáztam, csupaszságomat nem hordta bőr, ami alatt még nem termelt a test.

Az emberek megtapasztalják, mit jelent: elvették. Nekem nem volt kedvem ezen töprengeni. Felfutnak a rózsák, lefutnak a rózsák. Bolond rózsák, gondoltam. Csak elfutni nem tudnak.

a futóhomok maratonja ez a lét – hisz a sivatag is úgy hullámzik, mint a tenger

az idő nem gyógyít, de ápol: lassan szemünkre terülő fátyol.

Háború van megint, háború, de már nem távol, Sanghajban vagy Mandzsúriában, de Aleppóban, Damaszkuszban, s most már Ukrajnában is, s ki tudja mikor lázad újra Seine-Saint Denis[1], vagy zúdítja mocskát az utcákra Baltimore, Minneapolis.

Grafittal írtak az égre, és lehazudták a csillagokat.

Perszephoné virágaival álmodik, rétnek képzeli magát, ma sok piros mákszirmot terít szét a szél.

lángra kapott bennem és izzó  égig érő lángnyelvein a nap pereméig  sodort minket azon a titokzatos  éjszakán

Nem ébredsz fel zajokra. Erdők mélyén, távol jársz.