Kell-e, lehet-e írni régi korok eseményeiről úgy, mintha ma történtek volna? Úgy látszik, lehet. Bán János – írói nevén Bán Mór –, úgy ír Konstantinápoly 1453 évi ostromáról a Hunyadi-sorozat tizenharmadik könyvében, a Túl a tűz és érc falánban, mintha azok az emberek, harcosok, asszonyok, szenvedők (időközben a regény lapjain és a valóságban is elhunytak) és túlélők mind-mind köztünk élnének. Ugyanúgy szeretkeznek, lelkesednek; mások mai politikusokhoz hasonlóan gonoszak, megint mások nagyképűek, számítóak, vagy éppen hősi halált halnak a hazáért.

Boldogító és igaz közhely: hazánkban a történelmi regény az utóbbi évtizedekben reneszánszát éli. S nemcsak a regény, hanem maga a történelemmel, hadtörténettel meg minden effélével való, nem csupán elméleti bíbelődés: egyre több a hagyományzőrző egyesület, népszerűbb a kísérleti régészet. Ma már kellő elszántsággal bárki megtanulhat maga tapasztotta sárkemencében lepényt sütni vagy honfoglalás kori módszerekkel a maga gyűjtötte vasércből kiskanalat kovácsolni.