Aktuális történelem

Kell-e, lehet-e írni régi korok eseményeiről úgy, mintha ma történtek volna? Úgy látszik, lehet. Bán János – írói nevén Bán Mór –, úgy ír Konstantinápoly 1453 évi ostromáról a Hunyadi-sorozat tizenharmadik könyvében, a Túl a tűz és érc falánban, mintha azok az emberek, harcosok, asszonyok, szenvedők (időközben a regény lapjain és a valóságban is elhunytak) és túlélők mind-mind köztünk élnének. Ugyanúgy szeretkeznek, lelkesednek; mások mai politikusokhoz hasonlóan gonoszak, megint mások nagyképűek, számítóak, vagy éppen hősi halált halnak a hazáért. Ebben az esetben a haza a polisz, vagyis a város, hiszen az egykori nagy Bizánci Birodalom, Róma örököse, szinte már csak Konstantinápoly falai közé húzódott össze; Oszmán utódai ekkorra minden talpalatnyi földet elfoglaltak a környéken, vagyis Ruméliában (a hajdani „rómaiak földjén”) és Anatóliában (Kisázsiában).

Az emberek pedig csupán azért mások, mint ma, mert ők jobban érzik az életet, jobban "megragadják a napot", mert nincs XXI. századi orvosi ellátás, nincs nyugdíj, nincs a modern korban létező "szociális háló", ami a nyugodt öregkort biztosítaná. Van viszont hit Istenben vagy Allahban, van nemzet (bár ebben a mai történészek egy része kételkedik), és van haza. Haza, amiért érdemes lehet harcolni és meghalni is.

Huizinga ír erről a Középkor alkonya című művében, vagyis hogy az emberek akár szegények, akár gazdagok, igyekeztek minél hamarább betölteni a természet által rájuk osztott szerepeket, mert soha nem lehetett tudni, mikor viszi el őket a pestis vagy más betegség, mikor pusztít a háború, a természeti csapásokról nem is beszélve. Fiatalon házasodtak, szültek akár tizenhároméves korban, és meghaltak egy csatában tinédzserként. Intenzívebben éltek, mert soha nem tudhatták, hogy melyik perc az életük utolsója.

Júlia tizenhárom éves volt, Rómeó tizenhét.

Mehmed, a hódító, aki elfoglalja a várost, huszonegy. Mégsem ő a hőse ennek a több mint hétszáz oldalas regénynek, hanem a bizánci császár, XI. Konstantin. Ő az, akit az előző könyvben (Angyalok a város felett) még elpuhult uralkodóként ismerhettünk meg, aki regénybeli szeretőjével (fiktív alak!) Irénével hentereg a palota puha pamlagain, vagy éppen a csodálatos görög fürdőkben. Valódi jellemfejlődés az övé, mert nem csupán bölcs uralkodóként viselkedik a különböző éles helyzetekben, mikor a velencei zsoldosokat kell megbékíteni a genovaiakkal, vagy az ortodox papokat a katolikusokkal; hanem kardot is ragad, s az ostrom végnapjaiban példát mutatva, vállt vállhoz vetve harcol a fővezér Giustiniani mellett, annak ellenére, hogy Mehmed többször és több formában is felajánlja neki a menekülés lehetőségét. (Megmaradhat a hitén és szabadon távozhat, vagy felveszi az igaz hitet, és akkor a várost sem kell feltétlenül elhagynia.)

A regény lapjain természetesen Hunyadi János is feltűnik, leginkább bosszankodó és sereg nélküli hadvezérként, mert nemcsak a kormányzóságtól, hanem a seregétől is megfosztották. Újonnan kinevezett Besztercei grófként az ellene lázadó szászokkal van elfoglalva, illetve azzal, hogy Vitéz János javaslatára eljegyezze fiát, a kiskorú Mátyást, az örök ellenség, Cillei Ulrik lányával, Erzsébettel. Ezenkívül több jelenet foglalkozik Hunyadi Lászlóval, és szerelmével, Garai Annával, a szerző ezekkel mintegy megágyaz a következő regények tragikus történéseinek. Azért érezni, hogy Bán – Konstantinápoly ostroma ide vagy oda – mégis igazán a hazai eseményekben van igazán otthon. Pontosabban, a magyar szereplőket jobban szereti, és ebben az igyekezetében csak egyetérthetünk vele. Hunyadi László szerelme sokkal plasztikusabb, mint a bizánci császáré, igaz, ha a párokat akadályozzák ebben, vagyis abban, hogy szerelmük beteljesedjen, akkor annál nagyobb lánggal tör fel, izzik a szenvedély. Hunyadi László és Garai Anna igazi romantikus hősök, Szilágyi Erzsébet aggódó anya, Mátyás koraérett bölcs, és Hunyadi János... Nos, Hunyadi mondja mindig a legirodalmibb beszédeket. Bán tudatosan építi a szereplőit, nem véletlen az óriási közönségsiker, ami már a filmsorozat elkészülte előtt is eladási csúcsokat hozott a kiadónak. Nagyon kellett ez a könyvszéria, hiszen az 1945-től 1990-ig tartó időszakban nem illett magas piedesztálra emelni a hősöket, Várkonyi nagy sikerű filmjeinek rövidke időszakát követően a magyar történelmi filmekre és regényekre inkább az önostorozás volt a jellemző. Pedig Hunyadi sikerei annak idején világra szólóak voltak, és ezek a sikerek a mi öntudatunkat is évszázadokig erősítették és lelkesítették. Erre a hiányra érzett rá Bán János. Sziszifuszi munkával, ám mindig az őt jellemző magas színvonalon, egyúttal roppant olvasmányosan megírta a magyar történelem legdicsőségesebb fejezeteit.

A törökök 1453-ban is aggódnak: hátha Hunyadi mégis megjelenik a harcmezőn, és hátba támadja őket, pedig tudják, hogy nincs számottevő hadereje.

Bán bravúrosan szerkeszt: a roppant bizánci falakat ledöntő ágyú, a Bazileosz már az első oldalakon feltűnik, de arra, hogy élesben bevessék, már csak valahol a háromszáznegyvenedik oldal környékén kerül sor. Addig viszont rengeteg minden történik.

Megérkezik Giovanni Giustiniani Guglielmo Longo (néhány száz genovai tengerésszel), hogy aztán a császár kinevezze őt a város katonai főparancsnokává. Szerelembe esik az egyik fiktív szereplővel, Violával, és természetesen a már korábbi regényekből megismert mentőalakulat, a "Békés Szántóvető" néven elhíresült harci szekér vitézei szintén megérkeznek, hogy megmentsék Violát, Viola apját és fiát a veszedelemből. Hogy sikerrel járnak-e? Ehhez végig kell olvasni a hétszáz oldalas művet, melynek megírásakor a szerző arra is ügyelt, hogy az 1453-as év elején Ausztráliától mintegy kétezer kilométerre keletre fekvő és felrobbant vulkánikus sziget, a Kúea csodálatos légköri hatásait is beépítse a történetbe. A légkörbe kerülő és ott lebegő rengeteg por ugyanis színpompás napnyugtákat és félelmetes fényjelenségeket okozott, többek között a hosszú ostrom – ötvennégy napig tartott, több tízezer halálos áldozatot maga után hagyva –, utolsó napjai egyik estéjén „a Hagia Szophia-székesegyház kupoláján minden előzmény nélkül hatalmas lángnyelvek csaptak az égbe... kéken és zölden ragyogtak, és izzó aurába vonták az egész épületet… végül a kék lángoszlop a kupola csúcsáról, a keresztről egyszerűem fellövellt az égbe... Isten eltávozott Konstantinápolyból.”

És akkor még nem is beszéltünk a holdfogyatkozás során felrémlő török félholdról. Mindezeket a természeti jelenségeket több történetíró feljegyezte, és Bán remekül felhasználta a védők megrendült és az ostromlók fellelkesült lelkiállapotának szemléltetésére.

És még egy tanulság, amiért érdemes volt megírni a vastag könyvet.

Ha a pápa és más nyugati hatalmak komolyabb segítséget küldtek volna, akkor sikerülhetett volna megvédeni a várost, és megrendíteni az örökös győzelembe vetett hitében a folyamatosan terjeszkedő török birodalmat.

Mert Bizánc eleste után a következő állomás Nándorfehérvár volt, és ezt leginkább ketten tudták pontosan: Hódító Mehmed, minden igazhitű ura, és Hunyadi János, a török elleni harcok egyetlen apostola.

Bán Mór nem aktualizál. A történelem aktualizálja folyton saját magát.

Bán Mór: Túl a tűz és érc falán. Hunyadi-sorozat, tizenharmadik könyv. Gold Book Kiadó, 2026.