Egymásra tolult, szeszélyes rétegekben, az utolsó békeév. Gyerekjátékok, babaholmik, bundás hálózsák, Kata fehérneműi, edények, műanyag tégelyekbe száradt fűszerek, döglött piperék, befőttes gumival átkötött levelek, lábtörlő, függöny, félkész versek, novellák...

Lassan olvadtunk föl a görcsből, csók és szó és simogatás nélkül. Árván, együtt. Míg föl nem károgtak a vetési varjak.

Könnyű az enduro teste, de szívós. Magas a nyerge, és kényelmesek a kiszolgáló egységek. A kerekek átmérője ideális, a köpeny mintázata durva. Az egész gép olyan, mintha álltában is a rohanást gyakorolná.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”