Szerelem-diófalevél száll a nyárban és úgy mesél, fogja magát, elrepülve, tévelyegve hull a földre.

Meddő nyár jön. Fogynak a tavaszok, csodákra várunk – szédült, szomorú cseresznyevirágok.

Nincs holnap, csak sugárút van.
Ma sincsen, csak kő az útban.
Erek, görcs és só a kőben.
Isten nélkül hova nőttem.

Combig feltűrt nadrágban futkároztam a habokban. A parti homok dűnékbe rendeződött, mintha a víz hullámainak formáját a föld is átvenné, és a visszahúzódó apályban láthatóvá válna, akár egy vallomás.

szeretném elnyelni a félelmeidet, ahogy fekete lyukak nyelnek el üstökösöket.

tovább emelkedik a hőmérséklet

itt csak a pusztai szelek járnak

lángosarcú emberek országa tompán türelmesek  mint a büfék előtti sorok

Fekszünk egymás mellett mezítláb a parton, beúszunk egész messzire,  vad hullám ékelődik testünk közé,

De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket

akkor még álruhák nélkül szerettünk  meghalni lehetett de elmúlni nem… 

az ahogy az ujjaid közé vetted és elharaptad tudtam hogy lesznek ezek a napok amikor gyümölcstől gyümölcsig élünk a cseresznye húsának édes-csodás  zamatáért az ajkadon

csalánsejt-tekinteted csípőssé válik, akár a medúzakorong,