létünk törékeny poharát  édes Istenem  el ne törd

   Esőcsináló ember szeretnék lenni, mint Turu mester az Üveggyöngyjátékban*.

minden bomlik 
a műanyagköntös 
az AI tudata 
a családtörténetek 
a jövőkép 
csak mi emberek nem 

Várfalon táncolok,
lábam között ütemre futnak a fürge
hegedűszólamok. 

Apám erkölcs dolgában rendíthetetlen volt. Nem tűrte másban sem a könnyű vágyat.

Hasított szíj vagyunk és hasított táj. Kilóg belőlünk a meghasadt anyag.

A csillagok mind gyerekek. Ha nagy leszek, felmegyek hozzájuk a motorbiciklimmel és elbeszélgetünk.

A felhőkről beszélni nem könnyű, szilajabbak a szavaknál

Alattunk nyelve a földnek,
torka vékony víznek,
források háta.
Forró a meleg,
fagyott a hideg.
Testünk a bolygó

Hárman ültek a tűz körül. Meredten bámultak a lángokba. Valamikor csodás történeteket meséltek egymásnak. Rémisztő meséket találtak ki. Szerették a borzongást. Aztán az a hulla mindent megváltoztatott.

Fény fut torz üvegen. Múltad visszazokog

Elmosódik ahogy táncolunk 
a képen.

hazudni kell valami igazat  mielőtt elalgásodnak az álmok…

és mi lesz a fákkal ezekkel a zöld teremtményekkel amelyekre sosem figyelünk

Szirén ének vagy fennkölt imádság,
Ki szab határt szavaimnak?

A világ most rajtad jót derül.

A felszín látszólag jóval nyugodtabb, a füttyentés messzeszáll a széllel

olykor csak a füst foglalkoztatott,
ahogy a kéményekből szállogat, 
aztán a rendszámtábla érdekelt,
mást sem rajzoltam füzeteken át,

Csillagokat nézünk vacsorára, körbeülünk hideg asztalokat.

A vattától fuldokolsz, te vagy a nő a képbe zárva.  A szádból egyre peregnek a vattacsomók. Kilökik őket az idegen szavak. Oldalra fordítod portré-fejed. És a világ eltűnik.