szerte szaggatott rögöt örököltem  felettem sziszegő felleget 

lassan termel bort az író: lábjegyzettel, novellával házasítja a rizlinget, keze alatt átlényegül a szikes föld, a szűk égbolt.

Mint a távollátó, aki nem látja közelről  a könyvet, ugrálnak egymásba a sorok,  elhomályosodnak a betűk, s csak ha  eltartja az írást, úgy tudja olvasni, így  tartom el én is magamtól a kinti világot:

Pandora, Elpist csak akkor engedd,  ha leharcolt a föld, és vér  már nem ivódik, gyökér nem tapad, és robban a nap.

Kétezerhuszonhárom február utolsó napján, a Hervay Klubon Ferentz Anna-Kata és Lázár Kinga olvasott fel. A meghívottakkal André Ferenc és Nagy Zalán beszélgetett.

Az illúzió változik, a valóság ugyanaz marad. Nem Dánia a börtön. Én vagyok magam.

Ithaka, érkezem. Ithaka, itt állok válaszúton.

lángra kapott bennem és izzó  égig érő lángnyelvein a nap pereméig  sodort minket azon a titokzatos  éjszakán

Ugyanúgy állni a hitványságok mágneses, sűrű mezejében, mint tű a sebben, elváltozás után. 

Az ezerszemű látósejt, a minden mozzanatot dekódoló érzék egyetlen pillanatra megtorpan, kizárólag a költőre koncentrál, aki épp mereng, írja a verset, követi a hangok és a szavak rituális táncát, a kerti bimbózás lassú és lágy működését, a csókák profán idiómáját, május ölében parkok nyílását-csukódását,