Az illúzió változik, a valóság ugyanaz marad. Nem Dánia a börtön. Én vagyok magam.

Ithaka, érkezem. Ithaka, itt állok válaszúton.

lángra kapott bennem és izzó  égig érő lángnyelvein a nap pereméig  sodort minket azon a titokzatos  éjszakán

Ugyanúgy állni a hitványságok mágneses, sűrű mezejében, mint tű a sebben, elváltozás után. 

Az ezerszemű látósejt, a minden mozzanatot dekódoló érzék egyetlen pillanatra megtorpan, kizárólag a költőre koncentrál, aki épp mereng, írja a verset, követi a hangok és a szavak rituális táncát, a kerti bimbózás lassú és lágy működését, a csókák profán idiómáját, május ölében parkok nyílását-csukódását,