Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

Hetvenöt éve halt meg tragikusan fiatalon Gyergyószentmiklós szülötte, Salamon Ernő. A kolozsvári egyetemi hallgató Gyergyóba visszatérve szerkesztő lesz, versei jelennek meg, politikai mozgalmakat szervez. Lírája a népköltészetet, népdalokat idézi. Verseivel rá emlékezünk.

Pongyola járású lovadat fékezd meg erősen:
S lépni tanul büszkén, tánchoz emelve nyakát.

Az időkben semmi nagyság,
Az ember mind csak pénzes zsák;
Szólni hozzá hasztalan:
Szive nincs, csak szijja van.

Gyermek vagy, gyermek vagy, bájos, semmivel sem törődő, makacs, érzékeny és ijedős gyermek, és én balga vagyok, ha egy gyermek ártatlan önzését komolyan veszem. Jer kedves gyermekem, hadd játszom veled még egyszer mint régen, érezzem utoljára a közelségedet, melegségedet a habos ruhán át, csiklandjam a szívedet, még egy negyedóráig hajtsd a vállamra fejedet, mint mikor először mondtam meg, hogy szeretlek és te sírtál és pihegtél mint egy kis ijedt madár...

A női közt ma is van sok csodás lány,
ívelt szemöld, tűz-szem, fekete tincs,
görög ecset rakott színt ily paráznán,
újabb piktornak hozzá színe nincs.

A költők és az írók, de még a kritikusok is szeretnek valami különös fényben tetszelegni. Mintha még mindig érdem lenne, ha az ember a szellem kék köpenyében jár, s mintha még lehetne tanítani „egész népemet” „nem középiskolás fokon”. De nem lehet az egész népet. Mindig csak az egyént. Mindig csak egyet-egyet lehet megmenteni. A költők és az írók, de még a kritikusok is ezért: téveszmében élnek. Mivel látják, hogy tévednek ezért fanyalognak jobbra-balra. Csak a magyartanár nem fanyalog.