Ugrás a tartalomra

Egy megírás kezdete

Egy szerdai napon, 1991. december 18-án este hét órakor Bécsben, a Szent Ruprecht-templomban tartottam egy német nyelvű prédikációt a világ hazug és igazságtalan voltáról. A rá következő éjszakán állt össze a fejemben az a Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemről szóló történelmi színjáték, amely később A nagyratörő címen jelent meg, és került színpadra.

Ennek előzménye az volt, hogy az év nyarán Szombathelyen előadást tartottam német és osztrák érdeklődőknek az 1945 utáni magyar irodalomról. Az előadás után odalépett hozzám egy idősebb úr; ő volt Joop Roeland, a bécsi Szent Ruprecht-templom rektora. Azt mondta: úgy veszi észre, jó előadó vagyok, beszélek németül, ráadásul mintha önállóan gondolkodnék – nincs-e kedvem a karácsony előtti héten laikusprédikációt tartani az általa irányított gyülekezetben? Az ugyanis náluk a szokás, hogy az év végén meghívnak egy kívülállót, aki szabadon kifejtheti gondolatait az általuk megadott bibliai idézetről vagy annak ürügyén, ezzel is szélesítve a közösség látókörét. Azt feleltem: megtisztelő a meghívás, de attól tartok, nem fogadhatom el, mert nem vagyok hívő.

Mire a főtisztelendő úr: Annyi baj legyen. Ebben az esetben tartsak prédikációt arról, miért veszítettem el a hitemet, vagy miért nem nyertem el soha. A textust ő fogja megadni.

Ennyi nagyvonalúságnak nem tudtam ellenállni. A meghívást köszönettel elfogadtam, egy cédulára felírtam az otthoni címemet, és elfeledkeztem a beszélgetésről. Novemberben levél érkezett Bécsből, Joop Roelandtól; nem a plébánia, hanem a Katholische Aktion borítékjában és levélpapírján. Ebből tudtam meg, mi lesz a textus: Ézsaiás könyvének 32. részéből az a jövendölés, amelyben szerepel két kulcsszó, igazság és igazságosság, németül Wahrheit und Gerechtigkeit. A két szó magyarul hasonlóan hangzik, és közös tőről fakad, németül nem. Amikor azon gondolkodtam, hogyan és mivel szólíthatja meg egy hitetlen ember a hivőket, a nemrég összeomlott diktatúra romjai közül érkező stabil demokráciában élőket, erre a fontos eltérésre támaszkodtam. Hitetlen prédikációm lényege ez volt: ahol nincs igazságosság, ott igazság sincs. Más szóval: ahol elnyomás van, ott hazudnak is, ahol mindent átsző a represszív hatalomgyakorlás, ott a leghétköznapibb interakció is hazugsággal van átitatva.

Az említett napon vonatra ültem, majd a Westbahnhofról villamossal jutottam el a Ruprechtsplatzra, ahol Bécs legrégebbi temploma áll. Csikorgó hideg volt, a templomot pedig nem fűtötték. Mégis úgy éreztem: télikabátban nem lehet – vagy nem érdemes – hitetlen prédikációt tartani. Utóbb vettem észre: kabát nélkül sem fáztam. Talán a hitetlenség ereje fűtött. A templomban nemcsak fagypont alatti hideg volt, hanem sötét is. A padokat és az arcokat akkor sem láttam volna, ha nem takarja el őket a saját leheletem. De talán ez adott bátorságot a többszörösen összetett mondatokhoz, amelyekben azt állítottam: az elnyomó hatalom ellenőrizhetetlen is, és ahol a jelenben nincs visszabeszélés, ott a múltról való beszéd is minden részletében hazugság.

A prédikáció után a hallgatóságból néhányan együtt maradtak Joop Roelanddal. Bensőséges beszélgetés zajlott a Katholische Aktion spiegelgassei irodájában, nagyobbrészt a magyar közállapotokról, de valaki váratlanul megkérdezte: tudnék-e konkrét példát mondani arra, hogy a próféták is hazudnak? Jónás esetét a kérdező, nem tudván Babits Mihályról és késői nagy költeményéről, határesetnek tekintette, és elfogadta. Az már némi nyugtalanságot keltett, amikor kijelentettem: Magyarországon protestánsok is élnek, nemcsak katolikusok, sőt nem is egy jelentős protestáns egyház van, mert a lutheránusok és a kálvinisták mellett még ott vannak az unitáriusok is.

Amikor pedig azt is elmondtam, hogy a tordai országgyűlés már 1568-ban kihirdette a vallásszabadságot, a jelenlevők úgy érezték, hogy ideje nyugovóra térni.

Az éjszakát a johannita lovagrend rezidenciáján töltöttem, a Stephansplatzon. Sötét termek hosszú során át vezetett a gondnok, a falakon régi ispotályos lovagok képmásai voltak gyaníthatók a beszüremkedő utcai világításban. Aztán kinyílt egy kis hálókamra ajtaja, én pedig belezuhantam az ágyba. Nehéz volna pontosan leírni azt az állapotot, amelyben töltöttem a következő néhány órát, röviden a felajzottság és a kábulat keverékének nevezhetném. Vagy akár inspirációnak is. Ebben az állapotban láttam és hallottam, látni és hallani véltem valamit. Az éjjeliszekrényen volt papír és golyóstoll, a villanykapcsolót nem találtam, félig vakon írtam lapszéltől lapszélig a szavakat, mondattöredékeket.

Ebből lett aztán Báthory Zsigmond sorsot és cselekményt fordító két monológja, a monológokból a Kolozsvárott 1992 végén bemutatott dráma, a drámából a drámatrilógia.

Van egy másik előtörténete is A nagyratörő megírásának. Ez nagyrészt az anyaggyűjtésről szólna, ha érdemes volna rekonstruálni ezt a munkafolyamatot, kisebb részben az ötlet felmerüléséről és továbbfejlődéséről. Amikor Bécsbe érkeztem botcsinálta prédikátorként, már legalább háromnegyed éve azon törtem a fejemet, mi lehetne a döntéshozói állhatatlanság hatékony színpadi formája. Hogyan viselkedik a drámai cselekményben egy zseniális ember, aki azért nem képes megőrizni józanságát, mert túlságosan tisztán látja a dolgok lényegét?

Negyvenöt éves írói gyakorlat után sem vagyok a megmondhatója, hogy egy dráma- vagy regényötlet felbukkanása inspiráció nyomán történik-e vagy sem. Azt viszont biztosra veszem, hogy ami a johannita rezidencián harmincöt évvel ezelőtt történt velem, inspiratív jellegű esemény volt. Abból, amit a sötétben lefirkáltam, nem is egy, hanem két monológ lett. Az első monológ (A nagyratörő, első rész, tizedik jelenet) akkor hangzik el, amikor a gyulafehérvári fejedelmi udvarban élő olasz komédiások elhitetik Zsigmonddal, hogy magukkal viszik Itáliába, ahová az ifjú fejedelem mindig is vágyott, és ott a pápa bíborossá fogja szentelni. Zsigmond ekkor így beszél:

 

Ha már az embertestnek szárnya nincs,

miért, hogy a képzelet tud repülni?

Ha már nem ismerhetjük a jövőt,

miért látjuk előre tetteinket?

Minek törvény, ha mindig megszegik,

s ha nincs törvény, az ítélet miért van?

Egy lépéssel az égbe kéne hágni,

vagy földbe temetkezni, mint vakond,

de kettő közt hányódni – förtelem!

Emberfaj! Félbehagyott szörnyeteg faj!

Sárból kecmergő sár! Kopasz vadállat,

kinek szépsége fügefalevél!

Öntelt agyag! Burok nélküli magzat,

Isten képe, százmillió gyönyör,

ki jókedvében szétrugdossa házát,

s a fagyban szívettépően zokog!

A halálraítélt arcába nézz,

nézd a menyasszonyt a nászéjszakán,

s nem lesz-e káprázattá a valóság?

De vannak fényes pillanataim,

mikor a túlzottan éles tekintet

felhasítja a látvány függönyét –

mögéje pillantok, és borzadok.

 

A második monológra akkor kerül sor (A nagyratörő, második rész, hatodik jelenet), amikor Zsigmond rádöbben, hogy nincs más választása, át kell lépnie a törvényesség határát, és meg kell gyilkoltatnia politikai ellenfeleit, a törökpárti – ha úgy tetszik, békepárti – erdélyi főurakat.

 

Fátumok pokol órája ütött!

Mélység és magasság egybeszakad!

A tükör mögül kilép a tükörkép,

és a valódiságot elnyeri.

Mostantól bennem lakik a valóság –

tőlem függ, mi lesz igaz vagy hamis!

A belső ellenség: én, önmagam

– mint holtak árnyai, vért szürcsölők,

fölbolydult sírok méhéből gomolygók –

lecsillapodhat, végre jóllakik!

Sodródunk, mint az Atlantisz felől

a záporokkal vemhes fellegek,

vagy Boreas keblén a friss havak;

zúdulhatunk bárhonnét bárhová.

Ó, de messziről nézünk önmagunkra!

Lélek, mint megbomlott villám, cikázz!

Isten kezeiben te légy a kő:

kéjjel zuhanj, ha elhajíttatol!

Ki tudja, hátha vannak más kezek,

melyek az ég arcába visszadobnak!

Éjjel ragyog szerencsecsillagom!

Sötét legyen, hogy ragyogjon a csillag!

 


Fotó: Wikimedia Commons

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.