„A reneszánszban éltek ilyen emberek”
Strobl Alajos – ha ezt a nevet halljuk, képzeletben elvonulnak előttünk Budapest legmonumentálisabb köztéri szobrai Arany Jánostól Liszt Ferencig, Szent Istvántól Hunyadi Mátyáson át Széchenyi Istvánig... és sorolhatnánk a legnagyobb történelmi személyiségek, írók, költők, zeneszerzők, építészek, képzőművészek neveit, akiket a 19. század és a századfordulót követő két évtized egyik legtöbbet foglalkoztatott szobrásza megörökített vésőjével.
Borovi Dániel szerkesztő előszava szerint az ünnepi kiadvány célja, hogy a legfrissebb kutatások alapján minél teljesebb képet adjanak a korszak legsikeresebb szobrászáról, születésének 170. és halálának 100. évfordulója alkalmából. A szerkesztő együtt dolgozott a szobrászművész unokájával, Stróbl Mátyással (a hosszú ó későbbi névváltoztatás), akinek segítségével a műismertetések mellett több családi fényképpel tették teljesebbé a kötetet. Szatmári Gizella pedig hosszabb bevezetőjében nem száraz művészettörténeti taglalásokkal, hanem élvezetes stílusban, számos kedves családi kitérővel, saját közegében igyekszik bemutatni a művészt. A sokrétű munka így az Előszó és Bevezető után hat fejezetben, tízévenkénti bontásban, keletkezéstörténettel egybekötve ismertet 411 művet, képmellékletekkel és rövid, humoros családi anekdotákkal, újságcikkekből vett idézetekkel és az alkotási folyamatról fennmaradt érdekességékkel színesítve. A kötet az egyes szobrok irodalmával is kiegészül. Ezzel a szerkezeti megoldással nemcsak a szobrászt ismerhetjük meg alaposabban, de a kor- és művésztársak véleménye, valamint a kritikák nyomán kibontakozik előttünk a 19. századi és századfordulós Budapest mozgalmas művészeti élete is. Magunk előtt láthatjuk az alakuló, szépülő fővárost (melynek fejlődését sajnos az első világháború megakasztotta), művészeivel, tudósaival, politikusaival, uralkodójával, főnemeseivel, mecénásaival, akik mind hozzájárultak a város fejlődéséhez és persze nem kerülték el Strobl vésőjét sem.
A könyv bepillantást enged a szobrász és későbbi tanár megvalósult és megvalósulatlan terveibe, felkéréseibe, pályázataiba, nagyszabású elképzeléseibe, valamint magánéletébe, hóbortjaiba, kedvteléseibe.
Ki volt ez a különcnek tartott művész, hogyan élt és alkotott, milyen volt személyisége, családja és környezete?
Ezekre a kérdésekre és még sok egyéb érdekességre is rávilágít Szatmári Gizella és Borovi Dániel róla szóló reprezentatív albuma. A szinte tökéletesen élethűre mintázott alakok, szoborcsoportok alapján egy komoly, zárkózott, munkának élő emberre gondolhatnánk, aki hűvös precizitással faragta szobrait, ám ha jobban megnézzük a kisebb női büsztöket, bájos gyerekfejeket, inkább egy mélyérzésű, humorosnak is mondható ember képe bontakozik ki előttünk. Szent István királyunk büszke lovas alakja most is védőn tekint a fővárosra, a 3-5 éves Luischen (későbbi felesége) tündéri mellszobrai, saját édesanyjának egyszerű, egészalakos megjelenítése pedig az alkotó gyengéd érzéseit példázzák. Amennyire eltérő e művek koncepciója, annyira sokoldalú volt az alkotójuk: elképesztő munkabírás, hazaszeretet jellemezte, s ezek mellé családszeretet és bohém természet társult.
A Liptóújvárhoz tartozó Őrtűz nevű faluból (ma Szlovákia része) származó fiatalember tanulmányai során, Lőcsén és Bécsen át eljutott Budapestre, majd az épületdíszítő munkákat követően portrékkal és köztéri alkotásokkal elkezdődött szobrászi karrierje, és tehetsége, szorgalma által gyorsan a leghíresebbek közé emelkedett. 1881-ben érkezett a fővárosba, amelyet 1926-ban bekövetkező haláláig több mint negyven éven át díszített, szépített szobraival, emlékműveivel. Művészetére a korban hódító historizmus és az egyéniségéhez közelálló romantika jellemző. Saját világában élt és alkotott, saját elképzelései szerint. Szerette a sokalakos, többszintes, allegorikus figurákkal és girlandokkal díszített monumentális szobrokat, egy-egy híres személyiséggel a középpontban. Szatmári Gizella Németh Lászlót idézi ezzel kapcsolatban: „ historizáló stílust akar, amelybe ritkaságokat, relikviákat gyűjt össze és foglal egybe. Mint drágaköveket akarja aranyba foglalni, olyan koncepció keretében, amely egyedül az övé volt.” Fantáziája nem csak egy személyiséghez kapcsolódott, mozgalmas jeleneteiben, a főalakot egy történet, vagy rá jellemző helyzet középpontjába állította. Hunyadi Mátyást vadászjelenet közepén ábrázolja (Mátyás kútja a budai várban). Arany Jánost a Nemzeti Múzeum előtt kis kapcsos könyvével a kezében, költeményeinek szereplői körében látjuk, amelyek közül Toldy alakja különösen foglalkoztatta, a „paraszt Apollo” lelkivilágát akarta láttatni. Szent István lovasszobrában (a Halászbástyánál) „… egy mozgalmas, fáradalmakat nem ismerő, jóságos, de fegyveres, szelíd, de erős fejedelmet (…)” képzelt el. A Szent István Bazilikában álló szobor már glóriával jeleníti meg a szent királyt a főoltáron. Ábrázolásmódjában a realitásra, az élethű vonások megragadására törekedett, nem szépített, modelljei lelkét akarta megragadni, ahogy ezt Liszt Ferenc és Erkel Ferenc egészalakos szobrain is láthatjuk az Operaház kétoldali fülkéiben. A nagyszabású jelenetek mellett Strobl nagy kedvence még az intim portré, amelyhez Szatmári Gizella szerint rendkívüli érzéke volt: „Jellemábrázoló megfigyelőkészsége nem tett engedményt mégoly nagyságnak, jeles személyiségnek sem. Kitűnően érezte és kifejezésre juttatta a megmunkálásra váró anyag tulajdonságait, a márvány eleganciáját, a bronz fényének melegét.” Több mint négyszáz portrészobrot alkotott az uralkodóház tagjaitól kezdve a színésznőkig, sőt egy ismeretlen kávéházi „felíró nőig”, akinek szép arca ihlette meg. Vonzották a szép, vagy érdekes arcok (Erzsébet királyné mint a szépség megtestesítője, míg egy faun-szobor a groteszk példája). Ábrázolóművészete idővel egészen leegyszerűsödött (Anyánk). Munkáinak sora a legkisebb emlékérmektől a legnagyobb síremlékekig terjedt. Témái tekintetében pedig az állatfiguráktól a legkülönbözőbb emberalakokig. Képes volt erejét és idejét arra is pazarolni, hogy tünékeny hóból megalkossa saját kertjében „A tél fejedelmét”.
Strobl Alajos teljes életet élt, zseniális művész volt és elkötelezett hazafi, az első világháború idején a hatvanhoz közeledve is bevonult katonának. Családfőként kialakította epreskerti birodalmát, házában olyan volt, akár egy várúr. Gyermekei kedves történeteket mesélnek róla visszaemlékezéseikben, Mikulás-körútjairól, jelmezbálokról. Szívesen vett részt baráti esélyeken, közkedvelt társasági ember volt. A könyvben családi fotókat is találunk, felesége felvételeinek köszönhetően. Rajzai is maradtak fenn, melyek közül szintén láthatunk néhányat. Szatmári Gizella szavaival: „A reneszánszban éltek ilyen emberek. Mindenekfelett szerette az anyját, a hazáját, az Istent és a művészeteket.” Nem csoda, hogy Donatello és Michelangelo voltak a példaképei.
Köztéri szobrainak utóélete nem volt mindig töretlen, néhány háborús sérüléseket szenvedett és restaurálták, de párat nem ért ez a megtiszteltetés és valamely múzeum raktárába kerültek, mások ostoba, vandál pusztításnak estek áldozatul. Akadnak vándorló szobrai is, amelyek az idők folyamán valamilyen okból elkerültek eredeti helyükről. Ilyen a carrarai márványból készült, kecses Halászlány, amely egy Andrássy úti ház udvarát díszítette kútszoborként, majd előkelőbb helyre került, az Erzsébet királyné szobor kupolás emlékhelyére, a Március 15. térre, de sajnos a rongálók kárt tettek benne, így restaurálás után a Vármúzeumban talált menedéket. Ha már Erzsébet királynéról szóltunk, aki jó pár szobrot kapott a mestertől a fővárosban, említsük meg a János-hegyi kilátóba tervezett – szintén carrarai márvány – fiatalkori mellszobrát, amelyet az 1950-es években eltávolítottak és útja végül a Kiscelli Múzeum szoborraktárába vezetett. Vajon miért? Olyan eset is előfordult, amikor a művész csak saját ötlete alapján tervezett szobrot és nem adta be a kiírt pályázatra, de később mégis ő kapott megbízást a munkára. Több gipszmintát őriz az Epreskert is, ezek a Stróbl család tulajdonai maradtak, mert nem kerültek megvalósításra. Ilyenek a különálló állatszobrai (Haldokló szarvas, Muflont marcangoló medve, Vadkan és kopó harca). Az oroszlánt különösen szerette, az erő és hatalom jelképének tekintette, őrző szerepet szánt nekik az Operaház két oldalánál. Állatszeretetét jól tükrözi egy családi feljegyzésből kiragadott apró jelenet: „Az epreskerti római átrium közepén aranyhalas medence volt. Azt ültük körül esténként, a zenélő órák muzsikáltak, a kandalló parázsában krumplit, almát sütöttünk, a majom is köztünk ült, ő is húzta a parázsból a krumplit és ha nagyon forró volt, két tenyere közt dobálta, amin Apánk jóízűt kacagott. Kis medvebocsunk is ott hempergett (…)”.
Strobl Alajost az egész ország gyászolta, uralkodókhoz méltó temetésén művésztársai és tanítványai kísérték a Kerepesi temetőbe, egyszerű, gránit síremlékén saját portréja és egy Arany János idézet látható, amelyet maga választott.
A Holnap Kiadó albuma méltó emléket állít munkásságának, személyiségének. A könyv elolvasása után talán egészen más szemmel tekintünk majd a lélek- és jellemábrázoló művész szobraira.
Szatmári Gizella: A romantika utolsó mestere. Strobl Alajos és életműve. Holnap Kiadó, 2026
