Ki hord kit?

 

Anyám megveti bennem az ágyát,

bordáim közé simítja ruháit,

véremben áztatja múltját.

Éjjel bennem mozdul,

csontjaimat átrendezi,

bőrömre új ráncokat ír.

Reggel az én számból beszél,

a tekintetem mögül néz vissza.

Néha elhallgat, eltűnik,

csak hogy érezzem a hiányát.

Már nem tudom,

ki hord kit magában.

Ki tűnik el először.

 

 

Küllők közé szorulva

 

Néha eszembe jut,

apám sosem dobott ki semmit.

A padláson por fogja össze

a régi dobozokat,

mint öreg ruhákat,

amiket már senki sem hord.

A garázsban bicikli áll,

küllői közé szorult az idő.

Karcos kávéfőző,

ami már rég nem működik.

 

Apám nem halt meg,

csak szétszóródott a tárgyakban.

Most nekem kell elhordanom

darabonként,

mert csak ennyi maradt belőle.

 

 

Anyám ujjbegyei

 

Belenézek a tükörbe,

anyám bámul vissza:

csont és bőr,

nincs rajta más,

csak az idő.

 

Vékony ruhája

válláról lecsúszik,

pislogása gépi zaj,

só ül tekintetében.

Hajába szürke csíkot

húz a hamu.

 

Anyám ujjbegye int,

éles, mint a kés,

amivel rám szólt,

ne játsszak.

Történelemmel keverte a tintát,

újraírt mindent,

ami volt,

olyasmivé,

amit kézben tarthat.

 

 

Valaki más

 

Valaki más mássza most a fát,

valaki más marja fel a földet.

A ház mögött kapanyél rohad,

a falak repedéseibe

rovartojás rakódik.

 

A fiókban felejtett érméket

idegen ujjak forgatják.

Valaki elhagyta ezt az életet,

valaki más húzza magára

a helyén maradt árnyékot.

 

A föld nyeli a lábnyomokat.

A fa mindig időben rázza le a termést.

 

 

Bőröm alatti tájak

 

Vannak helyek, amik belém égtek,

bőröm alatt mocskos földjük rétegződik.

Kaparom, de körmöm alatt ott a por.

 

A föld íze keserű a számban,

ha lenyelem, édes, ha kiköpöm, fanyar.

 

Ezek a helyek nem engednek.

Cipelem őket, mint egy kihűlt testet,

mint kitépett, eleven darabot,

és egy pillanatra elhiszem,

hogy hazatalálok valahová.

 

 

Azok, akik nem haltak meg

 

Azoknak, akik fekszenek

a nedves lepedőn,

a savanyú párna szagában.

 

Akik már nem sírnak,

csak zihálnak.

Az ágy szélét szorítják,

mintha beszakadna alattuk.

 

Akik végigsimítják a sorokat,

de nem értik a szavakat.

 

Akik gyűlölik a testüket,

mégis lemossák róla a nap mocskát.

 

Akik átkoznak orvost, anyát, istent,

de másnap visszahívják őket.

 

Ők azok,

akik már nem hisznek a hajnalban,

mégis kivárják.

 

 

A város idegen teste

 

Fényudvar remeg

az utcai lámpák körül.

A város dermedt test,

ránk fagyott baleset.

Gyémántszilánkok vájnak

sebet az aszfalt húsába.

 

Álmomban keselyűk

telepszenek bordáimra.

Csőrükben a múlt –

mintha volna még húsa.

A felszín alatt terjed,

akár rozsda a vason,

amit puszta kézzel

már nem lehet lekaparni.

 

 

Hangyák hordják

 

A föld szétporlik lépteim alatt.

Repedései hangtalan tátognak.

 

A szerszámok vasba dermedt súlyok,

nincs váll, amely felemelné őket.

 

A fák csontvázként állnak,

levetik a bőrüket.

 

A szőlő rothadt szemeit

senki sem szedi le.

 

A kapu tárva,

hangyák hordják szét

a múlt morzsáit.

 

A könyv kedvezményes áron megvásárolható ITT:

https://www.libri.hu/konyv/levai_aliz_maria.ures-csigahaz.html