Lévai Aliz Mária: Üres csigaház
Lévai Aliz Mária
Üres csigaház
– versek –
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2025
A könyv fülszövege
Lévai Aliz Mária verseiben egész világok épülnek egyetlen szó vagy tárgy köré. Egy tű vagy egy régi kávéfőző hordozza anyák és leányok kapcsolatának terheit, egy rebbenő árnyékban pedig élet és halál kimondhatatlan kérdései öltenek alakot. A gyász, a reménytelenség és a magány érzését az elhagyott helyek nyugalma és a természet harmóniája keretezi e lélekig ható versekben.
Gerencsér Anna
Sokkal több egy személyes sors látleleténél Lévai Aliz Mária második kötete. Kilátástalanság, társas magány. Szeretethiány, függőség. Egyik sem magánügy: a kórkép egyetemes. Jelenünk diagnózisa.
Az emberiségé, amely rezzenéstelen arccal szemléli saját agóniájának stációit. És pontosan ezért van szükségünk e lírára: elementáris erővel hat, felismerésre késztet a szembesítés.
Rózsássy Barbara

Ki hord kit?
Anyám megveti bennem az ágyát,
bordáim közé simítja ruháit,
véremben áztatja múltját.
Éjjel bennem mozdul,
csontjaimat átrendezi,
bőrömre új ráncokat ír.
Reggel az én számból beszél,
a tekintetem mögül néz vissza.
Néha elhallgat, eltűnik,
csak hogy érezzem a hiányát.
Már nem tudom,
ki hord kit magában.
Ki tűnik el először.
Küllők közé szorulva
Néha eszembe jut,
apám sosem dobott ki semmit.
A padláson por fogja össze
a régi dobozokat,
mint öreg ruhákat,
amiket már senki sem hord.
A garázsban bicikli áll,
küllői közé szorult az idő.
Karcos kávéfőző,
ami már rég nem működik.
Apám nem halt meg,
csak szétszóródott a tárgyakban.
Most nekem kell elhordanom
darabonként,
mert csak ennyi maradt belőle.
Anyám ujjbegyei
Belenézek a tükörbe,
anyám bámul vissza:
csont és bőr,
nincs rajta más,
csak az idő.
Vékony ruhája
válláról lecsúszik,
pislogása gépi zaj,
só ül tekintetében.
Hajába szürke csíkot
húz a hamu.
Anyám ujjbegye int,
éles, mint a kés,
amivel rám szólt,
ne játsszak.
Történelemmel keverte a tintát,
újraírt mindent,
ami volt,
olyasmivé,
amit kézben tarthat.
Valaki más
Valaki más mássza most a fát,
valaki más marja fel a földet.
A ház mögött kapanyél rohad,
a falak repedéseibe
rovartojás rakódik.
A fiókban felejtett érméket
idegen ujjak forgatják.
Valaki elhagyta ezt az életet,
valaki más húzza magára
a helyén maradt árnyékot.
A föld nyeli a lábnyomokat.
A fa mindig időben rázza le a termést.
Bőröm alatti tájak
Vannak helyek, amik belém égtek,
bőröm alatt mocskos földjük rétegződik.
Kaparom, de körmöm alatt ott a por.
A föld íze keserű a számban,
ha lenyelem, édes, ha kiköpöm, fanyar.
Ezek a helyek nem engednek.
Cipelem őket, mint egy kihűlt testet,
mint kitépett, eleven darabot,
és egy pillanatra elhiszem,
hogy hazatalálok valahová.
Azok, akik nem haltak meg
Azoknak, akik fekszenek
a nedves lepedőn,
a savanyú párna szagában.
Akik már nem sírnak,
csak zihálnak.
Az ágy szélét szorítják,
mintha beszakadna alattuk.
Akik végigsimítják a sorokat,
de nem értik a szavakat.
Akik gyűlölik a testüket,
mégis lemossák róla a nap mocskát.
Akik átkoznak orvost, anyát, istent,
de másnap visszahívják őket.
Ők azok,
akik már nem hisznek a hajnalban,
mégis kivárják.
A város idegen teste
Fényudvar remeg
az utcai lámpák körül.
A város dermedt test,
ránk fagyott baleset.
Gyémántszilánkok vájnak
sebet az aszfalt húsába.
Álmomban keselyűk
telepszenek bordáimra.
Csőrükben a múlt –
mintha volna még húsa.
A felszín alatt terjed,
akár rozsda a vason,
amit puszta kézzel
már nem lehet lekaparni.
Hangyák hordják
A föld szétporlik lépteim alatt.
Repedései hangtalan tátognak.
A szerszámok vasba dermedt súlyok,
nincs váll, amely felemelné őket.
A fák csontvázként állnak,
levetik a bőrüket.
A szőlő rothadt szemeit
senki sem szedi le.
A kapu tárva,
hangyák hordják szét
a múlt morzsáit.
Lévai Aliz Mária 2002 őszén született Bótrágyon, Kárpátalján. 2021 óta publikál verseket. Mint teknős a páncélt című verseskötetét a Magyar Írószövetség 2025-ben Debüt-díjjal jutalmazta. Ez a második kötete.
Fotó: Kecskés Orsolya

A könyv kedvezményes áron megvásárolható ITT:
https://www.libri.hu/konyv/levai_aliz_maria.ures-csigahaz.html

