AMIKOR MÁRAI „BANDÁZOTT”

Féja Géza alig ismert irodalomtörténetét, a Nagy vállalkozások korát olvasgatva észrevételeztem, hogy Márait a „Magányosok”-címszó alatt taglalta, de Fried István előadásából megtudhattam, hogy volt idő, amikor Márai Sándor is „bandázott”. Az előadásra a PIM-ben került sor, a „Művészet és pszichoanalízis”-sorozat keretében, és az Utazás a lélek mélyére Márai prózájában címet kapta. Fried a műveket, vagy szűkebben A zendülők című Márai-regényt szokatlan szemszögből, a hátterében meghúzódó homoerotikusnak is felfogható aspektusból vizsgálta, mely véleményem szerint egy erősebb baráti érzelemnek is felfogható.

Ha Márai körül megmozdul valami, akkor az Irodalmi Jelennek ott van a helye, és nem történt ez másképp most sem. Márait olyannak látom, mint egy világítótornyot, melyet a ’30-as évektől égve hagytak, és amely még ma is gazdag parthoz vonzza az irodalom hol minőségibb, hol silányabb hullámai között lubickoló, vagy hánykódó olvasó-Szindbádokat. De nem szabad elfelejteni, hogy ezeket a világítótornyokat valakinek őriznie kell, nem égnek maguktól, ám amíg a Márai-tornyot olyanok vigyázzák, mint a széles tudású, éles szemű Fried István, addig valóban nincs okunk aggodalomra.

A 92 éves irodalomtörténész professzor szinte felugrott a színpadra az érkezésekor, és az előadását is hasonlóan ruganyos frissesség jellemezte. Ő lehetne az élő példa arra, hogy az olvasás, az irodalom: egészséges. Azzal kezdte mondandóját, hogy „Egy csődről szeretnék beszámolni”, de hamarosan kiderült, hogy ez a csőd egy gazdag szellemi fedezet eredménye, mely nem engedte, hogy aznap két Márai-könyvről beszéljen, hiszen már A zendülőkről való meglátásai is kibéleltek egy estét.

Friedtől megtudhattuk, hogy Márai a ’40-es években szakítani akart addigi sikerkönyvírói periódusával, mely számára olyan jövedelmet garantált, hogy a ’30-as években autót is tarthatott, pedig ez annyira ritkának számított a korban, hogy rajta kívül csak Herczeg Ferenc dicsekedhetett hasonlóval az írócéhből, bár neki még sofőrje is volt hozzá. A zendülők egyébként Márainak egy korábbi munkája, melynek 1930-as, első kiadása nekem is itt áll a könyvespolcomon jó harminc éve.

A „lázadó fiúk”-témája a korszak egyik kedvencének számított, mert ez volt az az időszak, amikor az apák által felállított értékrendszert az első világháború a lövészárkokba döntötte. A fiúk az ideológiai harcaikat általában kisebb csapatokba verődve vívták meg, és Fried  professzor úr szerint Márai kétszer került bandába. Az elsőbe még kisgyerekkorában, nyolcévesen, amikor új testvére miatt a család fókuszából kikerült, a másodikba pedig 17–18 évesen, és erről írta meg később A zendülőket.

A banda vezére az elegáns Tibor volt, és az író az Ábel név alatt húzódott meg autofikcionális palástban. Mivel a tiltakozás lételemüknek számított, nagyon sérülékeny csoportot jelentettek, melyet a külső erők egy színésszel próbáltak megkísérteni egy karneváli jelenet során.

Mivel a téma a pszichoanalízis körül forgott, Fried nem hagyhatta ki Márai Freudról alkotott véleményét sem, aki bár a pszichológus nézeteit kezdetben alkalmazta a regényeiben ‒ erre különben az írásom elején említett Féja is céloz ‒, később „leszámolt” vele, és azt állította, hogy csak irodalmi és életbeli közhelyek újrahasznosításából élt.  

A zendülőkkel Márai Fried szerint megírta a várost, Kassát, és a bandát, s alkotáslélektani szempontból le is zárta magában e karneváli, érzelmi zűrzavarokkal fellampionozott korszakot.

Az esten, melyet Csadi Zoltán kellemes hangú felolvasásai tarkítottak, még sok minden elhangzott, de azokat majd Fried tanárúr tanulmányában olvashatják, mert nagyon bízom benne, hogy elhangzott meglátásai hamarosan megjelennek egy hosszabb tanulmány több adatot, részletet és súlyt elbíró anyahajóján.