Mother Mary comes to me

Üstökösök egészen gyakran keringenek mostanában, de az egyik csak 1350 évente szokott visszatérni, a másik meg egyenesen a Naprendszeren kívülről érkezett. Az előbbi a furcsa Lemmon névre hallgat, az utóbbinál pedig felmerült a gyanú, hogy egy idegen civilizáció terméke. Na persze, mikor a farka is fordítva áll. De az elsőről senki nem hitte azt, hogy ufó.

Az eset egy párbeszéddel kezdődött.

– Egész érdekes beszéd volt.

Jöttek ki a temetőből. Krautz és a többiek.

– Ahhoz képest, hogy te voltál az osztály bohóca... – mondta még Topolszki. – Ahhoz képest egész jól összeszedted. Megható volt. Majdnem sírtam is.

– Eltelt azóta ötven év – jegyezte meg Krautz.

– Ötvenegy – javította ki Topolszki. – És a hajad is kihullott közben – mondta még engedékenyen és mosolygott hozzá.

Krautz ekkor megbotlott egy kőben, és majdnem elesett.

– Micsoda szerencsétlenség! – nevette Gazsó.

Már a temetőkapu közelében jártak.

Krautz kezdte úgy érezni magát, mint régen. Nem volt jó érzés.

– Tényleg jó beszéd volt – szólalt meg mellette Gerőné Ágika

Krautz hálásan tekintett rá.

– Megváltoztam – jelentette ki és körülnézett, hogy hallják-e, amit mondott. Hogy figyelnek-e rá.

– Mind megváltoztunk – legyintett Topolszki.

– Azért még mindig lehet röhögni rajtad – mondta Gazsó. – Mert csetlesz-botlasz – tette hozzá magyarázkodva, mert érezte, hogy rosszul esik a másiknak, amit mond.

– Ne beszélj így! Milyen szép beszédet mondott – csitította Ágika.

– Csak vicceltem – védte magát Gazsó. – Meg eszembe jutott az a régi csíkos nadrágja.

– Hát az tényleg fertelmesen röhejes volt – csapkodta a combját Topolszki kacarászva. – De az volt a legszebb, amikor a fél citromot belenyomtam a takonytól kicsípett orrodba! Visítottál, akár a fába szorult féreg. Tréfás egy fiú voltál, te barátom!

– Nekem nem volt annyira vicces – mormogta Krautz, de ezt kevesen hallották.

– Mikor találkozunk legközelebb? – lihegte Jenei, aki egy kicsit lemaradt az előbb édesanyja sírjánál, és futott utánuk.

– A következő temetésen biztos – felelte Topolszki, és most a saját combja helyett Jenei hátára paskolt egy barátságosat. – Krautz majd mond megint egy jó kis beszédet – és vidáman kacsintott. – Ha már megröhögtetni nem tud bennünket.

– Dehogynem tud. Most is nekiszaladt az egyik sírásónak! Majdnem elvágódott – mondta Gazsó.

– Azt csak azért csinálta, hogy ne bőgjük el magunkat a beszédén – vélte Jenei. – Krautzra mindig lehet számítani.

– Nyomhatnánk a sarkon egy fröccsöt – ajánlotta Gazsó. – Koccinthatnánk a következő ötven évre.

– Úgy legyen – felelte Topolszki. – Csak ez a francos decemberi köd. Ez ne lenne. Alig láttuk egymást a sírnál.

– Rendeljetek egy nyári temetést – duzzogta Krautz. – Akkor nincs köd.

– Hát, barátom, te mindig fején találod a szöget – mosolygott Gazsó, és most ő csapta hátba Krautzot. – De addig is: irány a borozó.

– Irány – bólintottak a többiek is, és lassan mind eltünedeztek a francos decemberi ködben. A köd miatt így azt sem láthatták, hogy a temető mellett leszáll a Lemmon nevű üstökös a temető melletti réten. Csak Krautznak tűnt fel, mert ezúttal ő maradt le a többiektől. Kíváncsian leste, hogyan nyílik ki az űrhajóvá változott üstökös ajtaja. Nem vette észre, hogy már a kései látogatók is felszívódtak a buszmegállóban, sőt már autók sem járnak a főúton.

Vajon hogy néznek ki ezek az űrlakók, morfondírozott Krautz és közelebb lépett az űrhajóhoz, mely egy darabig úgy füstölt, mint az időutazók versenyautója a Vissza a jövőből című filmben. Aztán felszállt a füst, és egy szemüveges figura lépett ki elsőként az ajtón.

– Hi, my friend! – kiáltotta oda Krautznak angolul, de gyorsan magyarra váltott. Kissé zörögve estek ki belőle a szavak, de érteni lehetett, amit mondott.

– Ne rémülj meg, kedves Gábor, mert ugye, így hívnak? Ezek a marhák, még el sem tudtak nevezni bennünket rendesen. Lemmon! Blőd, ugye, Paul?

Ezek a mondatok egyszerre szólt Krautznak és a mögötte kilépő alaknak. Amaz egy gitárt tartott a kezében. – Kicsit megöregedtél Gábor, amióta nem láttunk, de ezt tudtuk előre, hogy így lesz. Azért a dalainkra még emlékszel, ugye? Csapj bele, Paul!

Krautz lába a földbe gyökerezett. Nem csoda, mert ott volt az egész társaság: Paul, John, Ringo és George.

Krautz gyerekkorában valóban járt Angliában, igaz, az nem ötven éve volt, hanem még korábban, és egy véletlennek köszönhette, hogy egyik osztálytársa pártfunkci papája a fiával együtt őt is elvitte magával Londonba, de ez még az általános iskolai osztály volt, ahol Krautz sokkal inkább kedvelt figura volt, nem úgy, mint a gimnáziumban, ahol mindig csak kiröhögték. Krautz ott csodálkozott rá először a rothadó nyugat árubőségére, és akkor valóban láthatta a kefefrizurásokat az Apple tetején.

– Mit csinálsz itt, Gábor? – veregette meg a vállát John pajkosan. – Tudod, az űrben gyorsabban halad az idő. De miért vagy olyan szomorú? Csapj bele Paul! – szólt oda a gitárosnak, és mivel közeledett a karácsony, rá is zendítettek:

– When I find myself in times of trouble...

Elénekelték az egészet. Mosolyogtak, integettek, majd visszamásztak az űrhajóba. Krautz jól látta a feliratot a gép oldalán: Lennon & Co.

Akkor rántották meg a karját.

– Azt hittük, elvesztél! Mit kóvályogsz itt a sötétben? Mi már a harmadik körnél tartunk!

Topolszki volt az. Hirtelen az autók is megindultak. Krautz szokása szerint majdnem elbotlott egy kiálló macskakőben, de mintha magától járnának a lábai, elindult Topolszki után a kocsma felé, ahol a többiek várták. Figyelnie kellett, mert a köd egyre vastagabb lett, és korán is sötétedett aznap.