„Hisz túl a láthatáron engem várt az Éden…”

Az első este
Premiére soiré

Alig takarta pongyolája,
de ablakára reszketeg
lesett az utca lombja, fája –
kíváncsi, blőd tekintetek.

Félmeztelen a nagy fotelben,
keresztbe tette két kezét,
a lábak ívein betelten
csodáltam őt, de szép, de szép!

A bőre lágy viasz színére
vetült a röpke fénysugár,
mosoly fakadt, e lepke bére –
a keble rózsafán bogár.

A csöpp bokára csókot adtam,
nevetve kuncogott, miképp
a kőre hullva szerte pattan
az elvetett üvegcserép.

Az ing alá bújt karcsú lába,
nevetve szólt, hogy: „Nem szabad!”
de megbocsátás tért szavába,
ha erre tán a bűn tapad.

Szemhéját lágyan megpusziltam,
úgy lüktetett az ajkamon,
ha kényeskedve is, de nyíltan
susogta: „Ó, ez sok nagyon,

uram, magának tudni kéne!”
A többi csók mellére hullt,
kacajba szállt a véleménye,
s a kedve már nevetve dúlt.

Alig takarta pongyolája,
de ablakára reszketeg
lesett az utca lombja, fája –
kíváncsi, blőd tekintetek.

A térzene
A la music

A tér füvét rövidre nyírta rég a kertész,
a fája, bokra rendezett, virága ép;
kerülve nyár hevét a lusta úri nép,
ki gondot így feled, csütörtök este felnéz.

A lármabanda, fújja már a térzenét,
csákója ring, a népnek erre forr a vére;
elől a sorban ott mereszti vén szemét
a jegyző; büszke számos cifra plecsnijére.

Hibát keresve jár a lornyonos pribék,
pohos direktorok cibálta dundi hölgyek
között a nagymenők, kalandra kis csibék,
s kik ósdi fodrok ügynökén haszonra törnek.

Néhány öreg szatócs a zöldre kent padon,
kezében sétapálca, most homokba rója
az üzletét; vitatja, számol, összevon –
a nagy hitelt fizetni kell! Van ám adója…

Amott a burzsoá hatalmas potrohán;
megannyi cifra gombot aggatott magára.
Pipázik élveteg, silány a szűzdohány,
a rostja kinn, de kéz alatt szerény az ára.

Odébb a tréfa járja és a huncutok,
a banda kürtzenéje vágyakat csihol ma,
szivarleső bakában csalfa szív dobog,
ha kisdedet szorít, cselédszívet rabolna.

Olyan vagyok, akár a bánatos diák.
A parki fák alatt kamaszleányok lógnak,
fel is fedeznek ám, hogy itt e bús svihák,
kacér mosolyt röpítnek ím e balga póknak.

Egy szót se szólok én, de néz a két szemem:
fehér nyakukra hullnak izgatón a tincsek,
törékeny két derék, de bájolog nekem,
s a hátuk oly sudár, a vállak íves kincsek.

De lejjebb is megyek csodálni lábakat,
a képzelet csibész, ha már a láza pezsdül;
ők suttogóra fogják, szájon nincs lakat,
a vágyam ott remél harapni mindenestül.

A Zöld Hordóban
Au Cabaret Vert

Nyolc napja, hogy zarándokútra kelt e csizma,
s ma városomba, Charleroi-ba érkezett.
A Zöld Hordóba vitt a régi jó karizma,
a szám kenyérre, némi húsra éhezett.
 
A lábaimra végre lágy nyugalmat leltem,
szemem pihent a giccsparádé kárpiton,
kijött a konyha szépe férfiszemre telten,
romantikát igért az óriás idom.
 
De hát, e kis zsivány ne értsen mégse félre,
ebédre vágytam én, a jó vajaskenyérre,
ha sonka van reá s alatta tarka tál.
 
Nevetve hozta rózsaszín-fehér csodámat,
ebéd után a jó habos sörét, mi rám hat,
s amit ma színarany ruhába varrt a nyár.

A völgy alvója
Le dormeur du val

A zöld meder patakja messze fut danolva,
s a fűre tűzi rongyok óezüst cafatját,
a napnak épp a büszke hegytetőn van dolga,
merengve néz e tájra, hol bizony, sokat lát.
 
Egy ifjú hadfi dőlt le ott fedetlen fejjel
a harmatos levélre. Tátva-nyitva szája,
oly édes így az álom! Égi szent delejjel
be gondosan takarja fénysugárbabája.
 
A lába sáslevél között. Derűs az ajka,
szelíd alázatának enyhe játszik rajta.
E völgyszoros vigyázzon álmatag fiára!
 
Már nem hat illatával rá a béke partja,
pedig kezét a hála lám, szívére tartja,
s a fény szitál a melle két vörös likára.

A részeg hajó
Le bateau ivr

Sekély folyó gyötört, vizét borongva szeltem,
már vontatóm se volt, nyögött a bús ereszték,
merthogy, őket ott a bennszülött nyilával verten
a színes oszlopokra meztelen szegezték.

De nem törődtem már a vontató fiúkkal,
a búza belga volt, a sok gyapot meg angol,
ám ha végre célba érek én e kínos úttal,
szabad hajó leszek, ki boldogan csatangol.

Zajongó téli láz, jeges dagály vetett fel,
s haláli csend siket gyerek nyomott agyával,
szinte versenyeztem én a málló félszigettel,
nem szállhat ott alá, ki ily dicsőn kilábal.

Kegyes vihar cipelt a tengerig sodorva,
tíz éjen át fogát bolond dugóra fente
(ó, de hát a hánykolódó hulla sem mogorva),
egy árva lámpa fénye nélkül éjjelente!

Az alma húsa csúszik így a gyermektorkon –
a Léthe zöld vizét begyem benyelte régen.
Már veszett a fél kormánykerék, no és a horgony,
és hányadék nyomán virult a deszka kéken.

E törzs fürödni kész a Líra szent vizében,
a csillagokra látva béke véd, s a tenger,
itt a tiszta ég azúr. Lebegve ring a kéken,
s gyönyörben ég, ki néha vízbe fúl: az ember.

A színüket lazúrba festi át a mámor,
ajánlva réz ölét az enyhe napsugárnak,
mégse nyugtat úgy se alkohol, se dal, se Ámor,
a távozók csupán az égi üdvre várnak.

A menny tüzes nyilán hasadt, hozott kalandot,
tarolt a fergeteg, miként a fáma zengi;
mérges alkonyat s a hajnal izgatott galambot,
és láttam én olyat, mit nem pipál ma senki!

Megéltem ott lenyugvó napcsodát titokkal,
a messzi láthatárt arany-lilára festve,
már egy ősi dráma bűvkörét idézte okkal,
s a víz alant hörögve szónokát kereste.

Hegyek haván merengve zöldes éjszakákon
víz csókja vitt tengerszemek titoktavába,
száz merész dolog között keringetett az álom,
és sárga-kék melódián hozott a mába.

Futottam oly sokáig, bármi lenne ára,
akár a vad dagály, mely szirten ostromolva
átrohan, s e csorda nem néz szűzre, Máriára –
ha fényes lába rúg, az orrom elsodorja.

Szemet vetettem én a furcsa flóridákra:
virágokat kevert a párducok szemével,
és viselte azt a pőre férfiak világa;
s csodálta, fenn a színek glóriája ég el.

Találtam ott a bűzös, erjedő mocsárban
vonagló szörnyet én a nád közé rekedve,
majd az ár zajos vizét amerre békesár van,
s a messzeség ölét, ha arra lenne kedve.

A gleccser él, ezüst a nap, parázs a padka,
az öblök algabarna roncsa zárva túsznak;
ott kemény csatára kelt a kígyó és az atka,
pihenni fent a görbe parti fákra kúsznak.

A gyermekeknek, ó, de szívesen mutatnék
csodás aranyhalat, mely szépen énekelne,
mert a kedvem itt valódi habvirágok adták,
a lenge jó szelekkel újra szárnyra kelve.

Ha néha mégis unva néztem én a tájat,
midőn a méla tenger átölelt a kűrben,
körbeszórt halálvirággal ócska bűzutálat,
de mint a balga asszony, térden állva tűrtem.

E kis sziget lebegve sok madár tanyája,
amely sarát üríti itt zajongva, sírva,
s néha ringatózva nézi, mint alél le rája
a vén sirálytetem, borulva céda sírba…

Egy ócska lom vagyok, saját hibámba estem,
az átkozott vihar kivont a forgalomból;
hogyha más hajó, a Hansa rest kihúzni testem,
e részeg roncsban alga és a rozsda tombol.

A pára zord homálya lenge ködbe kékül
felém, ki látta még a szép eget ragyogva,
ám ki hozna itt poétaszájnak enni végül
cafatnyi égi fényt, nyúlós azúr habokba?

A padlatot belepte villamos medúza,
moszatbozót terült sötét csikóhalakra,
és a nyári nap tarolt – a fát az ág is húzza –,
a délibábos ég nyúlt ott tölcséralakra.

Tudom, ki ötven mérföld távolát belátom,
a poklok énekére reszketőn füleltem,
s végzetem, mi már ezerszer átcibált a gáton,
holott az ősi földhöz elfogyott türelmem.

Hisz túl a láthatáron engem várt az Éden,
amerre mennykapunknak szárnya tárva-nyitva,
és az éjszakának alszom én a köldökében,
holott a földi béke nem madárkalitka.

De mégis, egyre sírtam, elgyötörte testem
a szürke hold, no és az átok sárga napja,
és e szív hazug szerelme mámorított resten –
bár megszakadna, várja lenn a dráma habja.

Kicsinyke zárt öböl, ha lenne még hazámban,
vacak, parányi tócsa reszketeg hidegbe’,
s várna egy szelíd fiúcska végre ott a lázban,
amíg papírhajója pilleként libegne…

Fürödtem én a tenger lázadó vizében,
kalmárgyapot után ne küldjön itt ma senki;
már taszít a víz, a tűz, a lárma is, miképpen
magára vet követ, ki más szavára leng ki!