Naponta feltámadni

Rácz Mihály nem az elefántcsonttoronyból ír nekünk, nem is Atlantisz partjáról, hanem a Keleti realisztikus kigőzölgéseiből, a Művész mozi előteréből, hipószagú lépcsőházakból és százforintos utcai könyvturkálók mellől. Bárhol is ütjük fel Napi főnix című novelláskötetét, mindig valami jót találunk, valami kiadósat, vagy épp olyasmit, ami aznapra kell nekünk. Világát nem zúdítja ránk, nem is patikamérlegen adagolja, hanem mindenféle manír nélkül közvetíti magából, úgy, ahogy van, ahogy jött; lazán és stílusosan. Egy kis képzavarral élve: dús virágzású írások hatják át a kötetet, melyek széles felületen érintkeznek a valósággal, személyes élményekkel vastagon erezve.

Mit is találunk a könyvben? Karcolatokat, humoreszkeket, életesemény-alapú töredékeket hosszabb-rövidebb megvalósításban. A novellák közt látszólag szabálytalanság uralkodik, pedig összeköti őket a rendhagyó nézőpontok sokasága, a „látomásos lélektani mélyfúrások”, a külső-belső megfigyelésekből eredő narratívák és némi flaszterfilozófia. Ugyanakkor a derűs-bús kisprózák közt végig lesben áll a regénnyé formálódás szándéka is, így eszmeileg és küldetésileg mindannyian összefüggnek a kötet címével – ami pedig a novellák címeit illeti, azok nem is címek igazából, csupán az első pár szó alkot egy megnevezést.

Jól olvasható, többszólamú szövegekről beszélhetünk, melyeket a lendületes, dinamikus elbeszélés tesz élményszerűvé. Egyik elsöprő írás követi a másikat, így az olvasón múlik, mikor vet véget a folyamnak, mennyit bír befogadni egy szuszra. Újabb képzavarral – de legalább focis hasonlattal – élve: határozott labdavezetést láthatunk. Poétikus és lírai elemek keverednek a benyomásokkal és a néhol igen éles magánvéleményekkel. Irigylem Rácz múzsáját, mert egy olyan eltökélt ember gondolatait olvashatjuk, akinek nincs vesztenivalója, így bizonyos típusú olvasóknak könnyű azonosulni vele. Írásainak igazi erénye talán nem is a történet, hanem a fanyar humor és az olykor megállíthatatlan irónia, valamint a sziporkázó, csillámló gyermeki önfeledtség. A sűrű és tömör sorok sebesen galoppoznak a legkülönfélébb irányokba, majd a szintézis és analízis során a részletek grandiózus egésszé állnak össze. (Megfigyelőnk ébersége pedig nem kérdés, mert szinte minden harmadik írásában kávézik egy jót.)

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a kötetet egyszerre uralja valami létösszegző és torokszorító hangulat is, csakúgy, mint eltávolító vagy önironikus motívumok. Nem mindegyik történet végződik csattanóval, inkább csak pillanatképekkel találkozunk, melyeket az alkalom, a szemfülesség és egy-egy emelkedett létállapot szült.

Visszatérő téma a melegedőben zajló élet, ahol mesélőnk szociális munkát végez, és ahova számos hajléktalan érkezik nap mint nap; ő pedig akaratlanul is megismeri ügyes-bajos dolgaikat:

„Csorba Béla maga a megtestesült nyugalom: néha egy brooklyni afroamerikai benyomását kelti a hetvenes évek funky érájából, máskor kék köpenyes mérnököt alakít a szocializmus kései szakaszából, egyszer pedig reverendában jött végig a városon. Amikor a nappali melegedőben eladásra kínált vadiúj cuccok eredetére kérdezek rá, mintha fogyatékosnak válaszolná: Loptam.”

Miközben az elbeszélő folyamatosan próbálja élhető irányba tolni a nem-boldogság demarkációs vonalát, egzisztencialista és ontológiai kérdések is foglalkoztatják, és helyenként egész kimerítő értekezéseket is közöl, így a spiritualitás szintén visszatérő elem a kötetben. Szerencsére a metafizikai talányok tálalása nem agyzsibbasztó formában kerül elénk, inkább egyfajta sajátságos, kényelmes-ráérős-művészies nyújtózkodásként, tapogatózásként a végső igazság felé. Egyedi megállapításaival sűrűn megkínálja olvasóját:

„Azt hívhatnánk valódi és termékeny művésznek, aki engem, a vígan szenvelgőt is meg bírna szabadítani. Ezzel az aktussal viszont az ő műve leszek. Így generálódik tovább az örök kérdés: ki vagyok akkor én? Ha mindeközben alanya maradok a születés kínjának. A formátlan agyag a művész kezében, a megmunkálandó káosz egy darabkája, kimarkolva a sodrásból, rálehelve az önálló élet illúzióját.”

A kötet egyik legérzékletesebben megkomponált darabja talán az, amelyből megtudjuk, milyen unalmas meló a filmcsinálás. Elbeszélőnk az ikonikus Bruce Willis-akciósorozat negyedik részének egyik fővárosi, közbülső jelenetének felvételén járt, ahol rengeteg ember rakott össze egy legfeljebb félperces jelenetet az estétől reggelig tartó műszakban. …A Bajcsyn már állt a bál, miközben ő gyermeki örömmel biciklizgetett a látványpontok közt, így ez az élmény is lekerült a bakancslistájáról. Az első öt percben egy kiemelt statisztától megtudta, hogy ebben a snittben egy Antonio nevű karaktert kísér be valami szórakozóhelyre egy modellversenyt nyert magyar lány – azt az Antoniót, akit pár nappal korábban már lelőttek, de forgatásilag még csak ekkor kerül végzete helyszínére; az időrendiségről pedig majd a vágószobában gondoskodnak. Ráadásul a külső és belső snitteket nem is ugyanott vették fel.

A kötet közepén egy zenei blokk is helyet kapott, ahol a 80-as évek alternatív rockbandáit mutatja be a szerző, aki nyolcvanötben jutott ki először nyugatra; ahogy akkoriban a legtöbben, ő is Bécsbe. Visszaemlékszik első rácsodálkozására a Mariahilfer színes kavalkádjában, a tömött boltokra, a pornómozik sorára, ám az igazi kultúrsokkot a minden képzeletet felülmúló kincsekkel megrakott lemezboltok jelentették számára. Új élményekkel és lemezekkel feltöltve érkezett haza, ám expedícióját követően sem mondott le itthoni kedvenceiről:

„Az A.E. Bizottság a Kalandra fel! című első lemezével végképp meggyőzött gyerekkori igazamról: jó zenéknek létezniük kell, ám azokat odaadó elszánással, minden akadályt legyőzve kell felkutatni, mert – ritka kivételtől eltekintve – nem olyasmik, amiket a média támogat” – és a Bizottság hagyományos rockattitűdöket és -formákat kiforgató zenéje és dadaista szövegei elrendezték benne a terepet, és ajtót nyitottak a trükkös és öntörvényű bandák felé. Hatásuk a későbbi zenei újságírói karrierjét is megalapozta – sőt, még saját zajzenekart is alapított ebben az időben, Hideg Roncs néven –, így markáns rutinjának köszönhetően most kisebb retró zenei kalauzt is kapunk.

Nem kérdés, hogy a hasonló lelkesedéssel feltáró és emlékező élménygyűjteményekre szükség van; nekünk, olvasóknak pedig igazi kiváltság átadni magunkat e speciális léttechnikájú és kiforrott eszköztárral dolgozó szerző világának.

Kortárs írói köznyelv, mint kőbe vésett szabályrendszer, nem létezik, csak egy folyó, ahova bárki beeresztheti csónakját; azonban az, hogy mennyire sikerülhet az átkelés, már komplexebb kérdés. Az élet hordalékai között mindig megcsillan némi esztétika; mesélőnk pedig naponta feltámad, akár a Főnixmadár, és bármikor kapható egy kis közös zenélésre a melegedőben.

Rácz Mihály: Napi főnix / Cédrus Művészeti Alapítvány / 2025