A kalitkától a tanúk padjáig

Bodor Ádám világszemléletének és egész irodalmi munkásságának alapjául szolgálnak a fiatalságát meghatározó kommunizmus évei. Apját, Bodor Bertalant 1950‑ben öt év börtönbüntetésre ítélték egy koncepciós perben, a fiát, Ádámot pedig tizenhat éves korában szintén elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztésének vádjával. Nem csoda, hogy Bodor szinte valamennyi alkotásában visszaköszön a – tágabb és szűkebb értelemben vett – börtönlét zárt, hideg és barátságtalan világa, ahogy a diktatórikus hatalom és az elnyomott egyén viszonyának változatos ábrázolása is. Ennek első lenyomatai az író hatvanas–nyolcvanas években megjelent novellái. A korai kisprózák a félelem, az elnyomás és a megyszégyenítés mindennapos jelenségét állítják a középpontba, kevésbé a cselekmény részletezése, mintsem inkább egy-egy állapot leírása által.

Az először 1985-ben megjelent, Az Eufrátesz Babilonnál című novellája – amelyet az azonos című elbeszéléskötet tartalmaz – szintén a diktatúra sötét és komor korszakába kalauzolja az olvasót: olyan világba, amelyben minden hatalom egyetlen kézben összpontosul. A mű a Bodorra jellemző sűrített módon, in medias res kezdődik: „Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette és magával vitte, megfogtam Nopritz Andrea mellét. Előbb csak a blúzon át, aztán benyúltam a gombok között, és addig babráltam rajta, amíg azt mondta: elég.” Míg más epikus alkotások elején rendszerint fokozatosan ismerjük meg a cselekmény helyszínét, a szereplőket és a köztük lévő viszonyt, az író itt mindössze két mondatban felvázolja az alapszituációt. A mű cselekménye két fő szálon fut: az egyik a Marius Nopritz főhadnagy és kollégái elkövette vegzatúrákat beszéli el, a másik pedig a fiatalok: a narrátor, Disznófülű, Bócz Péter, Sivár és Rabuzin Jóska diákéletét, olykor csínytevéseit. Bodor minden részletre kiterjedő figyelemmel írja le a megaláztatást és zaklattatást, amelyet a narrátor családjának a saját házában kell átélnie: „A konyhában égett levél szaga terjengett, apám akkor már a fal felé fordulva a sarokban állt, épphogy elfért a szemetesvödör mellett. Mert a három nagyobbfajta ember a konyhában mozgolódott. Fiókokat húzogattak, csörömpölő fedők, merőkanalak között matattak, négykézlábra ereszkedve nézegettek a bútorok alá, még a fűszeresdobozokat is felnyitották, rászórták a forró kályhára, a sót és a cukrot a mosogatóvízbe.” Mindeközben a narrátor magához ragadja a címben is szereplő festményt, és bezárkózik a vécébe, mintegy elszigetelve magát a külső eseményektől. Ez a bezárkózás az ellenállás egyfajta módozata a visszataszító külvilággal szemben. A szűkös privát helyiség jeleníti meg a korszak emberének a vágyát, hogy menekülőutat találjon a kiszolgáltatottságból, ha nem máshova, legalább a személyes életterébe. A történet előrehaladtával azonban kiderül: ebben a világban senki sincs biztonságban. A hatalom kiszolgálói még a mellékhelyiségbe is benéznek, és megtalálják Az Eufrátesz Babilonnál című festményt. Nopritz főhadnagy a képre taposva veszi azt szemügyre, ezzel mintegy letörölhetetlen nyomot hagyván rajta: „Nopritz főhadnagy szürke szövetnadrágja alatt fekete csizmát viselt, ezzel lépett rá a képre, lábával maga felé fordította és megnézte. Lehajolt és elolvasta a címet. – Szaros – mondta nekem, és ő is továbbindult.” E mozzanat a megaláztatások kicsúcsosodása: a fennálló hatalmat kiszolgálók semmit és senkit sem tisztelnek, még a művészetet sem, és nem ismernek kegyelmet. Az elbeszélés során arról is értesülünk, hogy Nopritz főhadnagy brutális módon lemészárolta Korbuly Jenő lovát, amely később a madarak eledelévé vált: „– Tudod, ki lőtte le a Korbuly Jenő lovát? Nem tudod. Nopritz főhadnagy volt az. Becsengetett Korbulyhoz, és azt mondta: A lovát keresem. Ezzel hátrament az istállóba, elővette a revolverét, és az egész tárat beleeresztette a ló szügyébe.”

A festmény kiváltképp hangsúlyos szerepet kap a novella címe révén. A Marius Nopritz meggyalázta és elcsúfította alkotás földrajzilag a Közel‑Keletre, időben pedig az ókorba kalauzolja a nézőt: az egyetlen szépséget és művészit képviseli abban az eldurvult világban, amelyet a történet megjelenít. Az egyéni életekre nehezedő politikai nyomás meghatározza a mű hangulatát és a szereplők kedélyállapotát egyaránt. A társadalmat a bizalmatlanság és a félelem hatja át; mindennaposak a házkutatások, a letartóztatások vagy akár a nyilvános megszégyenítések. A családfőt is letartóztatják és elviszik, noha a kafkai jelenetben nem derül ki, miért hurcolják el, mivel vádolják. A brutalitások sora ezzel nem ér véget, mivel kiderül: Rabuzin Jóskát, az iskoláskorú tinédzsert is elvitték:

„– Rabuzin nem jár moziba. Rabuzint az éjjel elvitték.
– Micsoda? He? Hova vitték?
– Elvitték. Belekeveredett valamibe. Térképeket találtak a padlója alatt.”

A novella talán legmeghökkentőbb párbeszéde az apa és gyermeke között zajlik le. A narrátor elárulja, hogy apja ritkán beszélget vele, csak akkor váltanak néhány szót, amikor nagyon fontos dolgokról kell szót ejteniük. A családfő most az irodába hívja a fiát, és megosztja vele azokat a pletykákat, amelyeket Bócz úr terjeszt róluk. A párbeszédből kiderül, hogy a hatalom már az apa gondolkodásmódját is megfertőzte:

„– Látod, látod – mondta. – Bócz úr azt terjesztette, hogy mammutzsírt eszünk. Hogy kiássák a mammutokat a tundra jegéből.
– És nem így van?
– Te azt elhiszed? Miféle kommunista vagy te?”

Tehát az apa már otthon, a négy fal között is elvárja fiától, hogy az ideológiához hűséges módon cselekedjen és gondolkodjon. A narrátor fiú azonban mindvégig tárgyilagos marad, csak az eseményekre összpontosít, nem fogalmaz meg ítéletet Nopritz főhadnagy vagy a beosztottai tetteivel kapcsolatban sem. E tekintetben különös jelentőséget nyer, hogy az elbeszélés a tragikus eseményeket egy sajátos perspektívából, az iskoláskorú gyermek jórészt naiv nézőpontjából mondja el. A gyermek, bár tapasztalja a körülötte zajló eseményeket, sokszor még szemtanúja is az atrocitásoknak, nem mindig érti, pontosan mi történik körülötte. A család fontosnak tartja, hogy a gyereket minél nagyobb mértékben megkíméljék a hatalom durvaságaitól. Amikor például a fiú felbukkan a konyhában, a nagymama témát vált, tereli a szót.  

A novellában nem csak a szűkös belső terek jelenítik meg a korlátok közé zártság fenyegető állapotát. A külső környezet, a táj sem egyszerű háttér, hanem az elszigeteltség és a hatalmi kontroll szimbóluma. Az eső, a nyirkos kövezet, de még Korbuly Jenő lelőtt lovának a teteme is, amelyből a varjak vígan lakmároznak, a hatalom megfélemlítő erejének a jelképeivé válnak. „Odakünn most olyan idő volt, mint a fekete-fehér fényképeken, megint esett, feketén és szürkén csillogott a vasúti felüljáró pillérein, csorgott a fekete Tátra szélvédőjén. Éppen most kapcsolták be az ablaktörlőket” – láttatja az író a szürke jelenetet, miközben az elbeszélő fiú apját „betessékelik” a fekete autó hátsó ülésére.

Leheletnyi feloldással csupán a novella vége szolgál, amely a ciklikus szerkezet révén a nyitójelenetet hozza újra „játékba”. Nopritz Andrea újbóli felbukkanása, és a gesztus, amelyet a fiúnak tesz – az engedély, hogy immár megfoghatja a mellét – valamiféle reményt csillant meg a kilátástalanságban. Ha más nem, a valóban emberinek nevezhető viszonyok normalitását egy abnormális világban.

*

Az először 1982-ben megjelent, A részleg című novella tragikus sorsú főhősnője Weisz Gizella, aki a történet során viszonylag kevés szereplővel kerül kapcsolatba, mégis pontosan kirajzolódik a jelleme. Weisz Gizella kiszolgáltatott helyzetű nő, akivel a hatalom és a körülötte lévők bármit megtehetnek kényük-kedvük szerint. A főszereplő nem tiltakozik, nem lázadozik a sorsa ellen: egyszerűen elfogadja a körülményeket úgy, ahogy vannak. A dialógusok hűen tükrözik, valójában milyen alázatos, sőt már-már puritán a novella főszereplője: „Weisz Gizella feláll, táskájában kotorászik. Aha – mondja. Szeretek dolgozni. Nem kérsz almát? A kalapos férfi megrázza a fejét. Nem, nem. Elvásik tőle a fogam. Én a fagyos almát – mondja Weisz Gizella, és beleharap egy almába –, csutkástól megeszem. Csak a magokat köpöm ki.” A mű címe, A részleg helymegjelölő funkcióval bír, s arra az ipari egység vonatkozik, amelynek vezetése Weisz Gizella feladata lesz. Ám hamarosan kiderül, miért találják olyan alkalmasnak őt erre a feladatra. A nő mindent eltűr: nem szól semmit akkor sem, amikor a telepvezető a személyes tárgyai között babrál a barna sporttáskájában, nem tiltakozik az ellen, hogy csizmákon aludjon, és nem lázad a telepen uralkodó embertelen, már-már lágeri körülmények ellen sem.

Az író egyetlen konkrét helynevet sem említ az egész elbeszélésben, ahogy arról sem tájékoztat, mikor játszódnak az események. Az utóbbira csak utalásokból, elejtett szavakból következtethetünk: a kalapos férfi a vonaton elvtársnak nevezi Weisz Gizellát; az újság címlapján Malenkov és Bulganyin üzenete áll; a könyv, amelyet Weisz Gizella kap, A leninizmus kérdései címet viseli – e mozzanatok nem hagynak kétséget, hogy a kommunista diktatúra éveiben járunk.

A műben központi szerepet tölt be az utazás motívuma. A novella legnagyobb részét az utazás nehézségeinek a bemutatása teszi ki, az író kevesebb mondatot szán azoknak a lepusztult helyeknek a leírására, ahol Weisz Gizella megfordul. Ahogy haladunk előre térben és időben, úgy nehezednek a főszereplő útjának körülményei. A novella elején Weisz még igazán kényelmesen utazik a vállalati terepjáróval, és a vonattal megtett út sem bizonyul megterhelőnek. Ezzel szemben az utolsó telephelyre vezető szakasz már hátborzongató: „Egyenletesen emelkedő, behavazott sziklás meredélyen haladnak fölfelé, Weisz Gizella a szénégető nyomába lép; jó darabon át térdig süppednek a hóba, aztán csak lábikráig, végül a szélseperte gerinc közelében már csak bokáig. Ott állnak meg, ahonnan már nem lehet tovább kapaszkodni. ... Egy kráter peremén állnak, ahonnan a hó keskenyedő nyelvekben nyúlik a meredély aljába, egy zöldre fagyott tó közelébe, egy szürke kőrakás közelébe, amelyet zsindelyes házfedél borít.”

A hatalom és az egyén közötti viszony elejtett szavakból, elszólásokból, kisebb megjegyzésből rajzolódik ki. Amikor a kocsis a második telephelyre viszi a nőt, az úton összetalálkoznak valakivel, s a következő jelenet játszódik le: „Szervusz, Buckó – kiáltja oda neki a járgányos ember, amelyik a gumicsizmákon utazik. Hová mész? A gyapjas, szakállas ember gyanakvó hunyorgással méregeti őket, aztán vékony, köhécselő hangon válaszol: Haza. Azt sosem tudhatod – mondja a másik, Weisz Gizella mellett.” E mellbevágó riposzt – „Azt sosem tudhatod” – groteszk humora egy egyszerű válaszban jeleníti meg egy sötét korszak egyetlen bizonyosságát: azt, hogy az ember sosincs biztonságban. Még azt sem tudhatja, hazaér-e, ha egyszer elindult.

A formabontó szerkezetű novella szakít a hagyományos expozíció–kibontakozás–megoldás struktúrával, egyúttal pedig azzal, hogy a mű lezárt és tagolt eseménysort alkosson. Noha A részlegben nyomon követhető a konkrét cselekmény, a szereplők között nem jön létre konfliktus, így nincs is mit megoldani a befejezésben. A novella végső mozzanatai azokat a lélekfacsaró körülményeket taglalják, amelyek közül Weisz Gizella valószínűleg jó ideig nem szabadul majd. Az ablakokon alig szűrődik át a fény a rájuk rakódott szenny miatt, sőt az üveg több helyen ki van törve, a hideg szél süvít rajta keresztül. Leendő szobájában Weisz „egy fekete lavórt talál tele alommal, kiszáradt legyekkel, bogarakkal”. A házat menyétek lakják, még víz sincs benne. „Hol itt a vécé? – kérdi Weisz Gizella, amikor a másfél kilós szappant huszonnégy egyforma darabba fűrészelték. A férfi kimutat a kék ablakon. Az ott mind vécé az egész. De azért jó, ha az ember megszokja, hogy mindig ugyanarra a helyre járjon. Nem egyébért, de ha valahol piszkot talál, abból tudja, hogy idegen járt errefelé.”

Szimbolikus értékűek a telepen élő férfi szavai is: „Magát azért küldték ide, hogy gondolkozzék rajta, mért is küldték ide.” Ebből arra következtetünk, hogy a nő kihelyezése sokkal inkább büntetés céljából történhetett, mintsem valódi, „szakmai” indokkal. A novella zárlata a teljes feladást és beletörődést jeleníti meg: „Weisz Gizella ökle a combja között, súrolják néha kósza pihék, néha meg-megrándul hangtalanul. Aztán megnyugszik: ez most már így lesz egy darabig.” Mondhatnánk, nyitott végű elbeszélés: nem derül ki a főhősnő sorsa, nem kapunk választ arra, túléli-e a részleg megpróbáltatásait, és ha igen, mennyi időt tölt ott el (mit jelent az „egy darabig”). Ennél fontosabb, hogy Bodor Ádám Weisz Gizella sorsán keresztül a hatalom és a bürokrácia mechanizmusait tárja fel. Ez a hatalom embertelen körülmények közé küldi az egyéneket, a legkisebb ellenállást is megtorolja, és nem ad kapaszkodót a kiúthoz. Sokatmondó az is, hogy nem pusztán a helyszín nevéről nem értesülünk, de a novella szereplői közül is csak nagyon kevésnek tudjuk meg a nevét. Ez az elszemélytelenítő gesztus nem véletlen. Hiszen az is elképzelhető, hogy a részleg, amelyet Weisz Gizella vezet majd, nem funkcionál valódi hivatalként vagy iparegységként, csupán a hatalom egyik eszköze, hogy megfossza az egyéneket identitásuktól és emberi méltóságuktól.

*

Akár Az Eufrátesz Babilonnál, Bodor 1969-es, A tanú című elbeszélése is in medias res kezdéssel indít: egy bírósági tárgyaláson találjuk magunkat, ahol a tanú egyszerűen megerősíti, ki a bűnös:

„– Ő volt az – mondta a tanú.
A bíró odaintette a hosszú tárgyalóasztalhoz.
– Írja alá.
Jakab az emelvény széléig ment, aláírta a kitöltött papírlapot, aztán felnézett, és várt.
– Elmehet – mondta a bíró.”

Jakab, a történet főszereplője kénytelen engedelmeskedni egy külső kényszernek. Noha megvan benne a vágy az igazság kiderítésére, képtelen kitörni alárendelt helyzetéből. A feszültségteremtés legfőbb eszközei a novellában az elhallgatások és a baljós részletek, mint például Jakab bolyongásának a leírása, miután elhagyja a bíróságot: „Szeretett volna valami hatalmas futással nekiiramodni a városnak, majd csendesen és igénytelenül belekívánkozott a szemközti ház falába: belesimulni a téglák kemény rendjébe, s ott kivárni, amíg elmúlik, kiszivárog belőle minden, ami azt a Demeter nevű embert idézi.”

Mivel szeretne tisztán látni, Jakab úgy dönt, meglátogatja Kulit, azt az embert, aki rávette őt a tanúskodásra. Kuli házában a főszereplő egy üres kalitkát vesz észre – e tárgy erőteljes szimbólummá válik a novellában. Azt a láthatatlan börtönt jelképezi, amelyben Jakab fogoly, és a hatalom alárendeltjeként éli mindennapjait. Szemben a korábban elemzett novella hőseivel, Jakabban már semmilyen szinten nem működik a lázadás, még ha az csak belső visszavonulás is: alázatos és szolgalelkű jellem, aki mindenben engedelmeskedik másoknak. S bár nem derül ki, pontosan milyen kapcsolat van Kuli és Jakab között, az egyértelműen érzékelhető, hogy Kuli uralkodik Jakabon, és mintegy pszichológiai nyomást gyakorol rá. Még azt is megszabja, hogy várakozás közben Jakab nem állhat fel. Ahányszor a férfi ezzel próbálkozik, Kuli ráparancsol, vagy vádlón kérdez:

 „– Voltam azon a tárgyaláson – mondta Jakab. – Arról akarok beszélni.
– Ja – kiáltotta Kuli. – Jó tárgyalás volt?
– Nem tudom. Nem tudom, jó tárgyalás volt-e. Azt akarom tudni, ki volt az az ember – mondta Jakab.
– Melyik?
– Aki miatt odahívtak.
– Hogy érted, hogy ki volt? – Kuli csodálkozott.
– Akarom tudni – mondta Jakab, és felállt.
– Megint felálltál?
– Leülök. Meg kell tudnom, ki volt az…”

Kuli a saját céljaira használja Jakabot, de homályban marad, hogy pontosan mire: „Ebben a villamosban találkozott Kulival, akit kevéssel azelőtt egész véletlenül olyasmi közben látott, amit a sötét utca titkának szánhatott. Kuli akkor azt mondta neki, nem értheti, egészen más értelme van annak, amit látott. Viszont jelenthetné a dolgot, de úgy, hogy helyette, Kuli helyett más személyleírást ad meg, s ha majd erre kérik, valakiben felismeri a tettest.”

Azt sem tudjuk meg, mivel is vádolják Demetert, ahogy arra sem derül fény, milyen bírósági ítélet születik majd az ügyben. A narrátor sivár, szinte tényközlő módon mutatja be az eseményeket. A mérlegelést itt is az olvasóra bízza az író, amelyhez mintegy támpontul szolgálhatnak a részletek. Pontos képet kapunk például arról, hogyan gyöngyözött Jakab homloka, amikor meglátogatta Demetert, a vádlottat a saját otthonában: „– Fázom – mosolyodott el Jakab csillogó homloka alatt. – Egy kicsit fázom, de itt vagyok.” Ebből könnyen levonható a következtetés: Jakab ideges, valószínűleg ő maga sem ért egyet korábbi cselekedeteivel. A tanú szerepének felelőssége teljes súlyával nehezedik Jakab, a kisember vállára, egyben a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság és az elkeseredés jelképévé válik.

A novella lezárása a kezdet megfordítása. Az első sorokban ezt olvashatjuk: „– Mondják meg neki – mutatott [Demeter] Jakabra, aki kifelé készülődött a teremből –, mondják meg neki, hogy igen. Tényleg. Azt üzenem neki, én is láttam őt, amikor ő látott.” E szavakkal a vádlott mintegy átveszi a terhet a tanúról. Ezzel szemben az elbeszélés végén, a Demeter házánál játszódó jelenetnél, amikor már nincs különösebb tétje a döntéseknek, és egy környékbeli megkérdezi Demetert, ismeri-e a bűntudattól űzött Jakabot, Demeter azt válaszolja: „– Nem – mondta. Nem ismerem, soha nem láttam.” Vagyis az elutasítással szembesíti a hamis tanút korábbi rettenetes tettével. A bűnös és az áldozat szerepe mintegy felcserélődik: a legfőbb morális tanulság és egyben a groteszk magva, hogy miközben Jakab képtelen szembenézni saját bűnével, a Demeter visszatükrözte igazság miatt végül saját magát érzi áldozatnak. Úgy érzi, Demeter „megbántotta” őt azzal, hogy rávilágított a tette súlyára.

*

A fentiekben elemzett mindhárom novella a diktatúra embertelen gépezetét kelti életre. Míg Az Eufrátesz Babilonnál című elbeszélésben Marius Nopritz főhadnagy és beosztottai – mint hivatalos személyek – testesítik meg a hatalmat, A részlegben magának a tágabb rendszernek a sötét „gyomrába” nyerünk betekintést. A tanúban egy egyszerű ember, Kuli a hatalom gyakorlója, pontosabban a nyomásgyakorló, aki dominanciájával ráveszi a nála gyengébbet, hogy vakon engedelmeskedjen neki.

E művek kivétel nélkül arra világítanak rá, hogy a diktatórikus és bürokratikus rendszerek hogyan torzítják el a kisember erkölcsi érzékét, aki a túlélés érdekében inkább a megalkuvást és a belső vakságot választja. Az egyéni felelősség hárítása minden esetben elidegenedéshez vezet, nyilvánuljon ez meg bármiben. Az egyén szabadsága többnyire kimerül a passzív belenyugvásban és a morális döntések elkerülésében.

Ahogy Kálmán C. György is rámutat Sinistra előtt című tanulmányában (Beszélő, 1985/5.): Bodor Ádám korai novellái legnagyobb részben már a Sinistra körzet előfutárainak tekinthetők. Az itt elemzett rövidprózák kisembereinek belső vaksága, kiszolgáltatottsága és morális közönye később a regényben éri el a csúcspontját: ott a szereplők már teljesen természetesnek veszik a megfigyelést, a szabadság elvesztését és a saját identitásuk feladását.