A magyar irodalom szinte valamennyi kiemelkedő alkotásában megfigyelhető a visszatérő mintázat: hőseik kényszeresen választani akarnak. Úgy viselkednek, mintha az élet koherens, lezárható szerkezet lenne – mintha megfelelő döntések sorozatával el lehetne jutni egy végleges állapothoz, amelyet nyugodtan nevezhetünk boldogságnak. Így a hősök újra és újra rendszereket építenek maguk köré: politikaiakat, társadalmiakat, érzelmieket vagy egzisztenciálisakat. E szereplőkben közös, hogy lezártságra törekednek: arra, hogy az élet értelmezhető, stabil, állandó formát öltsön.

E vágyuk azonban ritkán valósul meg. A kérdés nem egyszerűen az, miért nem sikerül ez az igyekezet, sokkal inkább az, hogy nem maga a törekvés hibás-e. Hőseink nem egyszerűen rossz döntésekre jutnak. Az élet azért csúszik ki a kezükből, mert eleve olyasmit próbálnak létrehozni, ami nem teremthető meg.

A magyar irodalom különböző korszakaiban újra és újra felbukkan ugyanaz a kísértés. A romantika útkereső alakjaitól a modernség belső hasadásain át egészen a huszadik század radikális tapasztalatáig egyazon logika rajzolódik ki: a boldogság nem stabilizálható struktúra. Áttekintve a magyar irodalom legnagyobb alkotásait, egyre világosabban látszik, hogy nemcsak a hősök válaszai, de már a kérdésfeltevéseik is bizonytalan alapokon állnak. Az alábbiakban hét mű példáján keresztül szeretném megvizsgálni, hogyan alakul ez a mintázat a tizenkilencedik és a huszadik század magyar irodalmában.

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

A Csongor és Tünde hőse nem egyszerűen boldog akar lenni. Csongor elindul, találkozik, kipróbál. A Kalmár, a Fejedelem és a Tudós mind azt ígérik, hogy az a gazdagság, a hatalom vagy a tudás révén az élet teljessé tehető.

Útja nem bolyongás, inkább kísérlet. Minden találkozás egy újabb változat: ha így rendezzük be az életet, talán összeáll, talán lezárható. Nem azért nem áll össze mégsem, mert ezek az életformák értéktelenek. Inkább azért, mert nem arra a kérdésre válaszolnak, amely Csongort útnak indította. Ő egy meséből indul, és végül oda is érkezik vissza. A boldogság így nem következhet a választásokból, csakis akkor érhető el, amikor a választás kényszere megszűnik.

Csongor nem megtalálja Tündét, hanem visszatér hozzá. Egy lehetőséghez, ami végig jelen volt, csak közben eltűnt az ígéretek sűrűjében.

A romantikus lezárás még helyreállítja az egységet. Csongor végül csak abban a világban találhat otthonra, amelyből elindult.

Madách Imre: Az ember tragédiája

A romantikus útkeresés után Az ember tragédiája már nem a lehetőségek kipróbálásának terepe, hanem a rendszerek egymás utáni felépítésének a drámája. Ádám nem bolyong, mint Csongor; ő minden történelmi színt teljes komolysággal él meg, mintha az adott kor elvei képesek lennének véglegesen berendezni az emberi életet. Rómában a hatalom, Párizsban az eszme, Londonban a jövő válik szervezőelvvé. A darab sajátossága azonban nem a látványos bukásokban rejlik. A rendszerek nem omlanak össze egy csapásra; inkább minden szín végén marad valami, ami nem illeszkedik az ideális világrend képébe. Rómában a hatalom és az élvezet világa üresnek bizonyul, Párizsban a szabadság eszméje terrorba fordul, Londonban a haladás ígérete embertelen versennyé válik. Nem valamiféle katasztrófa történik az adott helyszíneken, csupán minden szín végén megjelenik egy megszüntethetetlen, fenyegető repedés, amely a rendszer logikájából következik.

Ebben az értelemben a mű nem elsősorban a történelem kritikája. Azt mutatja, hogy maga a tökéletesség igénye problematikus. Ádám minden korban ugyanazt ismétli: megpróbálja az életet egyetlen, koherens elv alá rendezni. Egyiptomban a rend, Konstantinápolyban a hit, Prágában a tudás ígéri ugyanazt: hogy az emberi élet egyetlen elv köré szervezhető.

Ha a romantika még azt sugallja, hogy a keresés eltávolíthat attól, ami eleve adott, Madáchnál a probléma radikalizálódik: itt maga a rendszerépítés válik kényszerré. Csakhogy a boldogság nem egyszerűen nem található meg a felépített világokban, hanem minden ilyen kísérlet újra és újra ugyanabba a strukturális határba ütközik.

Jókai Mór: Az arany ember

Az arany ember hőse két, egymással össze nem egyeztethető világ között osztja meg az életét. Tímár Mihály a társadalmi térben mindent megszerez, ami egy rendezett, stabil élet feltétele lehet: vagyont, rangot, státuszt. Az élete ebben a világban kereknek és kiszámíthatónak látszik. Mégis tovább keres, hiszen van felesége, de nincs „Tündéje”.

A Senki szigete egészen más logika szerint működik, mint a polgári létmód. Itt nincs intézményesített rend, nincs szerep, amelyet Mihálynak be kellene töltenie, és nincs olyan struktúra sem, amely rögzítené az élet kereteit. Ami itt történik, nem szervezhető rendszerré, és nem is igényli a lezárást: minden a személyes kapcsolatokra és a természet ritmusára épül.

A két tér nem illeszthető össze egyetlen koherens életbe. Tímár megpróbálja mindkettőt fenntartani – mintha lehetséges lenne két különböző elv szerint élni egyszerre.

Madáchnál mindig egy-egy rendszer bizonyul elégtelennek. Jókainál már maga az egységes élet válik kérdésessé. A kettősség nem átmeneti állapot: Tímár Mihály éveken át fenntartja mindkét életét, mert egyiket sem meri elveszteni.

Ha Madáchnál a rendszerek egymás után omlanak össze, Jókainál ezek egymás mellett válnak tarthatatlanná.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Az Utas és holdvilág Mihálya már nem két világ között él, mint Tímár, és nem is egymás után próbál rendszereket, mint Ádám. Ő egyetlen életet igyekszik rendben tartani a házasság polgári formáján keresztül. Ebben a jól elmesélhető történetben mintha végre megvolna a boldogság minden feltétele.

Mégsem valósul meg a teljesség. Nem azért, mert valami a külső körülmények hatására szétesik. Mihálynak egyszerűen szembesülnie kell vele, hogy nem való neki az az élet, amit magára vett. A polgári élet keretei nem omlanak össze, Mihály az, aki kicsúszik közülük.  Már a nászút alatt eltűnik felesége mellől, majd Itáliában sorra felkeresi gyermekkorának alakjait. Míg a házasság a felnőttség, a rend és a társadalmi beilleszkedés ígéretét hordozza, őt egyre inkább Tamás emléke, Éva alakja és a gyermekkor irracionális világa vonzza – vissza a múltba. A boldogságprojekt azért vall kudarcot, mert Mihály személyisége nem illeszthető maradéktalanul abba a szerepbe, amelyet magára vállalt.

Örkény István: Tóték

Tóték világában már nem az a kérdés, hogy működik-e a rendszer, inkább az, hogy egyáltalán komolyan vehető-e.

Tóték azonban komolyan veszik. Ez a probléma. A helyzet első ránézésre egyszerű: alkalmazkodni kell az őrnagy megteremtette világrendhez. Kibírni. Rendben tartani a dolgokat. Ha sikerül, minden visszatér a maga normál kerékvágásába. A fiuk hazajön, folytatódik a régi életük.

Az őrnagy nem valamely rosszul működő rendszer képviselője, inkább egy olyan logikáé, amelynek nincs köze Tóték mindennapi valósághoz. Az őrnagy érkezésével a család teljes életritmusa felborul. Éjszakákon át dobozokat hajtogatnak, alkalmazkodnak a legképtelenebb utasításokhoz. Parancsok röpködnek, feladatok sorjáznak: ritmus van, értelem nincs. Tóték mégis belépnek ebbe az ördögi körbe, megadóan elfogadják a szabályokat, próbálják pontosan végrehajtani, pedig a rendszer, amelyben boldogulniuk kellene, eleve abszurd.

A boldogság itt maga a halasztás. Túlélni addig, amíg újra értelmezhetővé válik az élet. Addig viszont marad a végrehajtás.

A probléma nem a rossz választásban rejlik, hanem abban, hogy megszűnt a rendszer és a valóság közötti kapcsolat. A struktúra nem reped meg: egyszerűen nem jelent semmit. Amikor végre fellélegezhetnének, kiderül, hogy az egész kezdődhet elölről. Az ördögi kör végül csak brutalitással törhető meg.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Ennek a regénynek a világában már komolyan felmerül az esély, hogy megteremthető az egységes élet. Nem rendszerekkel, nem szerepekkel, hanem egyetlen mondattal. Henrik negyvenegy éven át vár arra, hogy a több évtizede eltűnt Konrád visszatérjen. Henrik felfedi: tudja, hogy azon a bizonyos, negyvenegy évvel ezelőtti vadászaton Konrádnak lehetősége lett volna lelőni őt, mégsem tette. Henriket ennek a pillanatnak a jelentése foglalkoztatja. Abban bízik, hogy létezik egyetlen válasz, amely egyszerre magyarázza meg a barátságot, a szerelmet, az árulást és az egész múltat.

A kimondott igazság itt már aktus lesz. Valami, ami rendet tehet, ami visszamenőleg strukturálhatja az életet, és egyetlen, zárt egésszé rendezheti.

Konrád szemszögéből azonban, ha annak idején lő, veszít: elárulja barátját és önmagát. Ha nem lő, csak nem nyer: lemond Krisztináról és arról az életről, amelyre vágyott.

Nem létezett számára veszteség nélküli választás.  Henrik épp ezt nem látja, vagyis nem akarja látni: épp ezért nem kaphatja meg azt az egyetlen magyarázatot, amelyre vár. Lezárást keres, ám végül azzal kell szembesülnie, hogy mások döntései nem hordoznak olyan jelentést, amely egy egész életet utólag egyetlen egésszé formálhatna. A gyertyák tovább égnek. A lezárás nem történik meg, mert nem történhetett meg, hiszen Henrik végig rossz kérdésre vár választ. Míg ő a bizonyosságot keresi, Konrád megtanult együtt élni a bizonytalansággal.

Kertész Imre: Sorstalanság

Köves Gyuri hétköznapi budapesti kamaszként kerül a történelem közepébe. A felnőttek szabályaihoz igyekszik alkalmazkodni, ezért a deportálás, a munkatábor és a koncentrációs táborok rendjéhez is ugyanazzal az elfogadással viszonyul, amellyel korábban az iskola vagy a munkahely elvárásaihoz. A legzavaróbb talán éppen ez: fel sem merül benne az igény arra, ami a korábbi művek hőseit mozgatta: a működőképes rendszerek, az egység és a végső magyarázat keresésére. Nem próbálja a tapasztalatot egyetlen történetté rendezni, egyszerűen benne él.

A korábbi művek hősei mind valamilyen viszonyban álltak a lezárással. Keresték, építették, várták vagy legalább feltételezték a létezését. Itt ez irreleváns.

A táborok világában a következő sorakozó, a következő munkanap vagy éppen egy darab kenyér fontosabbá válik, mint bármilyen átfogó magyarázat. A tapasztalat nem állhat össze történetté, mert a figyelem mindig a közvetlen jelenre irányul. Gyuri még betegsége idején is az egymást követő pillanatokat éli túl. Megtanul élni.

Ám míg a pokolban még lehetett alkalmazkodni, a hazatérés után olyan kérdéseket tesznek fel neki, amelyek eleve valamilyen jelentést feltételeznek: magyarázatot várnak a szenvedésre. Egy kamasz éppen kinyíló, mégis zárt világában azonban ennek a lehetősége fel sem merül. Gyuri nem magyarázatokat hoz haza, csupán tapasztalatokat.

*

A magyar irodalom nagy hősei újra és újra nekifognak a boldogságprojektnek. A „rendszer és az eszközök átadása” minden esetben megtörtént, csak a „pályázatukat” nem fogadták el a döntéshozók.