Történelem és alkotás

Napjainkban, amikor számtalan releváns jel mutat arra, hogy vissza fogunk térni a kimerülés és a dekandencia eddig már számtalan civilizáció által bejárt útjára, s a pusztulás valószínűbbnek tűnik, mint a fejlődés, fontos, hogy visszatekintsünk a történelem látszólagos megismétlődésének egyik momentumára. A gondolkodás történetében egyáltalán nem újdonság az a felfogás, hogy a történelmi és kozmikus eseményeket nem egy folyamatos, akadálytalan fejlődés jellemzi, azok nem mindig felfelé ívelnek, hanem, akárcsak az évszakok és életszakaszok esetén, virágzás és halál, teljesség és kiüresedés periódusai váltják egymást. Ezt az eszmét már megtalálhatjuk a kozmogóniai és vallási orientációjú preszókratikus filozófusoknál, különös tekintettel Anaximandroszra, aki számára a véges lét már önmagában vakmerőség, lázadás, jogtalanság, mely „elégtételt követel, az időnek rendje szerint”. Mindannak, ami különválik, saját testet követel magának, szét kell bomlania, el kell enyésznie, hogy megfizessen az individualizáció bűnéért. Még explicitebben jelenik meg ez a gondolat Hérakleitosz filozófiájában, a kozmikus hekatombák tézisében, mely szerint a dolgok időről időre visszatérnek az egyetemes tűzhöz, melyből vétettek. „A tűz mindent megtorol és felemészt.” Cristopher Dawnson szerint a történések ritmusszerű visszatérésének képzete „egyaránt megtalálható az antik világ minden egyes civilizációjánál, s meghatározó volt Szíriától Mezopotámiáig, illetve Perzsiáig, Indiától Kínáig, ahol mind a mai napig megőrződött.” 

Több, ennek megfelelő, a valóság különböző területeiről származó élmény támasztja alá az univerzális létesülés ezen értelmezését, vagyis úgy tűnik, ez a törvény mindenütt uralkodik. Minden egy ébredő, koncentrálódott, magszerű állapotból indul, ebből nő, bontakozik ki, egészen addig, amíg el nem jut érett, kiteljesedett formájáig, hogy aztán fáradtságában megmerevedve, nincstelenül elpusztuljon. A dekadencia – véli Nietzsche – az élet szükségszerű következménye, éppoly szükségszerű, mint az élet virágzása, fejlődése. Kezdetben minden magszerűen koncentrálódó egzisztencia, önmagába forduló, a világ számára rejtett lét. Egyetlen pontba összesűrűsödött jövő. Ezután a virágzás, kifelé irányulás, térbeli kiterjedés szakasza következik a teljes kibontakozásig: a forma csúcspontjáig. Minden, ami annak előtte puszta álom, előérzet volt csupán, immár a valóság szövedékének kiformálódott, megvalósult részévé válik. Ezután pedig alávettetik egy fokozatos, de abszolút mértékű kimerülésnek. Az energia, mely az illető formát fenntartotta, lépésről lépésre magára hagyja az elöregedett struktúrát, megfeledkezik annak maradványairól. Ez a fejlődési struktúra jellemzi egy élet ívét, egy művészeti stílus kibontakozását, egy közösség történetét, egy szenvedély vagy lelkesedés lefolyását. Odakint és idebent, az organikusban és a szellemiben az egymásba záruló stációknak ez a rendje örök körforgást képez. Nem meglepő tehát, hogy ezt a törvényszerűséget újra meg újra megfogalmazták, a legősibb időktől kezdődően. Nem arra kell keresnünk tehát a választ, hogyan jutott el az ember az „örök visszatérés” eszméjéhez, hanem arra, hogyan jutott el odáig, hogy lebecsüli, sőt tagadja ennek jelentőségét. A dolgok egymásra következésének végtelen redundanciája a lehető legközvetlenebb, legnyilvánvalóbb tapasztalat. Maga a természet folyamatosan figyelmeztet rá bennünket. A hamvaiból újjáéledő Főnix mítosza ékes kifejeződése ennek az időtlen hiedelemnek. Mindig a kör – az egyszerre véges és örök, mozdulatlan és folyamatos mozgásban levő ív – ragadja meg a valóság legmélyebb lüktetését. Később viszont a lineáris irányú, folyamatos fejlődés gondolata került előtérbe, s vált egyeduralkodóvá egészen a huszadik század kezdetéig; a konstans, visszafordíthatatlan növekedés képzete, mely sokkal művibb, mesterségesebb az elsődleges megélések evidenciáinál, s úgy jelenik meg, mint spirituális teremtés, a dolgokkal kapcsolatos vallási érzület. Most, hogy meghaladjuk a folyamatos fejlődés mítoszának eredendőségébe vetett hitet, immár felmérhetjük a különbséget az említett reflektálatlan optimizmus, illetve önhitt bizakodás és az antikvitás pesszimista bölcsessége között. Mindazonáltal nem áll szándékunkban átvenni az ókoriak könyörtelen fanatizmusát, vagy visszatérni az önismétlés (corsi e ricorsi) Vico-féle gondolatához, sem pedig a spengleri vitalizmushoz; hanem arra akarunk rámutatni, hogy a folyamatos fejlődés gondolata viszonylagos, nem több mint egy szélesebb, átfogóbb igazság egyik aspektusa. Úgy véljük, az ember képes felülkerekedni a külső meghatározottságok alól a történelem tekintetében is, de ez folyamatos harcot jelent, előre és visszalépések sorozatát. Az ember szükségszerűség és szabadság, remény és kétségbeesés szintézise, nem pedig folyamatos fejlődés, de nem is a természeti folyamatok puszta funkciója. Annak belátása, hogy ugyanazon együttállások, ugyanazon sorscsapások újra meg újra visszatérnek, a dekadenciával kapcsolatos érzés, annak bizonyítéka, hogy bizonyos értelemben felülkerekedhetünk a civilizáció végét kilátásba helyező szomorú, nihilista korszakokon. A kultúra – értsük alatta akár a szellem beszűrődését az objektivitásba, akár a szellem objektivációját – egy naturalisztikus rend, mely szembeszegül a szellem magasabb rendű szabadságával, s azt átformálja egy új, határoló természetté. A szellem, amely önmagában teremtés és megújulás, melyek titokzatos módon élnek együtt, a két különböző természetbe – az eredendőbe és a társadalmiba – beletorkollván, magára ölti a természet ingadozásait, fázisait, s olykor úgy tűnik, mintha együtt pusztulna vele. Ahogyan azt a legújabb kori filozófia nem győzi ismételni, a természet, mint materiális burok, tehetetlenség, súly, konzerváció; ahogyan Hegel mondja, „az elviselhetetlen történelem mindig ugyanannak a ciklusnak vettetik alá”. De „a szellem Napjával” megjelenik valami, ami végre nem ugyanannak a folyamatos ismétlődését jelenti.

A történelmi események evolúcióját leginkább a spirál jeleníti meg. Ez az görbe, mely mindig ugyanahhoz a ponthoz tér vissza, ám egyre magasabb szinteken képes a legjobban megragadni az emberi létezés történelmének komplex mozgásait. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a séma valamiféle túlzott optimizmust foglal magába, mert egy folyamatos, megszakítatlan, mindenfajta elakadástól, tragédiától mentes haladást feltételez egy jobb állapot felé: nem veszi tekintetbe, hogy ez a harc a mélyben levő antihumánus erőkkel szemben épp annyi bizonytalanságot hordoz magában, mint maga az ember, s főként annak folyamatosan fenyegetett élete. Az egész történelem folyamatosan ki van téve a megsemmisülés veszélyének, s az ember által alkotott poliszban semmi sem végleges. A művészi, filozófiai, tudományos alkotás korszakait minden kultúrában a szkepticizmus, a kritika és a polémia epizódjai követik, melyek eltörlik az előzőleg megvalósult eredményeket, megrázzák a már felállított épület alapjait. Mivel a civilizáció összes közegében egyaránt jelen vannak pozitív és negatív mozgatóerők, fölösleges bármiféle végleges eredményt várni egy adott kultúra objektív céljait illetően. Az egész kulturális folyamat polemikus természete, az időben végbemenő törések a történelem minden kincsét a kisemmizés, elhasználódás fenyegető veszélyének teszik ki. Ha tehát azt állítjuk, hogy a történelem bizonyos értelemben haladás, többlet, akkor ez csak egyfajta belső, szubjektív értelemben állja meg a helyét, az ember sorsával és a szabadsággal kapcsolatos érzés intenzitásának növekedéseként, tehát hogy az ember fokozatosan visszanyeri önmagát a történelem viszontagságai során.

*

Az esszé eredeti címe: Historia e criação.

Illusztráció: Hérakleitosz, a síró filozófus (spanyol iskola, 1630 körül)