Az öregedésről szépen illik beszélni

A társadalom diszkréten rácsukja az ajtót az öregedésre, ezt oldja meg a család – igazából a nő, hiszen „a nő megoldja, a férfi megteremti a helyzetet” –, és ne emlegessen senki testnedveket, vagy panaszkodjon a gondoskodás nehézségeire, ez illetlen, kibújni alóla pedig megbocsáthatatlan. Hiszen érvelnek is vele: ha nem szülsz gyereket, ki gondoskodik majd rólad öregkorodban?

Babarczy Eszter Apám meghal című kötete napló: idős édesapja utolsó hat hónapjáról, haldoklásáról és kettejük terhelt kapcsolatáról. Irodalommá a szöveg minősége és mélysége emeli, valamint az a pátosz és szépítés nélküli, tárgyilagosan kegyetlen hang, melyben a szerző a valósággal viaskodik.

A személyes dráma társadalmivá tágítható. Babarczy Eszter a maga nyers valójában tárja elénk az életvégi hanyatlást, az idős, beteg ember kiszolgáltatottságát. Azt, ahogyan az egészségügyi rendszer bedarálja az egyént és a szabad akaratot: feldolgozandó anyagként kezeli a beteget, az életmentés nevében megfosztja a haldoklót méltósága utolsó morzsáitól, és elhallgattatja vagy félresöpri az önrendelkezésért kiálló hozzátartozót. „El tudom képzelni, hogy a leggazdagabbak megvásárolják maguknak, hogy ne kelljen alkalmazkodniuk, hogy ne kelljen tehetetlenül szólongatniuk egy nem különösebben segítőkész nővért, hogy mindig ott álljon az ágyuk mellett valaki, és így a halál mélyen demokratikus igazságossága sem érvényesül igazán, lesz, akinek sokkal szebb, boldogabb, kellemesebb lesz a haldoklása.” A szerző kendőzetlenül hozza elénk az öregedést övező tabukat, az otthoni és az intézményes ápolás megaláztatásait, a gondoskodók kiégését, a tőlünk keletebbi országokból érkező, alulfizetett, középkorú nőket, akiknek munkája elengedhetetlen a közönséges középosztálybeli haldokláshoz, de akikre panaszkodni szokás, és némileg lenézni őket, mint egykor a polgári otthonban a cselédeket.

Látjuk az egyre kevésbé önálló, rugalmatlan idős embert is, aki gyakran elégedetlen, makacs és követelőző. Sok tekintetben gyermeki módon viselkedik, mégsem lehet gyermekként gondoskodni róla. A társadalmi vonatkozások azonban nem gyűrik maguk alá a személyeset, csak kiegészítőként kísérik. A középpontban végig az apa–lánya kapcsolat marad.

Az elhanyagolt lányból érett nővé váló elbeszélő, aki maga is mentális betegségekkel küzd, szembesül idős apja szükségleteivel, miközben saját gyerekkori hiányainak sebei lüktető fájdalommal szakadnak fel. „Bennem volt a sérülés, talán emlék, talán még emléknél is kevesebb érzés, hogy veszélyes vagy, hogy lecsapsz, leszólsz vagy ütni fogsz. És a miatt az én történetem miatt nem tudtam részt venni teljesen a te történetedben, a meghalásodban. Bocsánatot kérek tőled gondolatban” – vallja meg a lány, aki ötvenévesen is elszántan próbálja megérteni az apát, ezt a gyermekei számára soha jelen nem levő, dühös és számonkérő istenséget.

Eszter tevékeny részt vállal az egyre inkább magába zárkózó, fizikailag és szellemileg is leépülő apjáról való gondoskodásban, miközben évtizedek alatt lerakódott hideg harag keveredik benne frissen éledt együttérzéssel és szánalommal. Az együtt töltött idő ellenére nem kerülnek egymáshoz közelebb, a kapcsolatukat végigkísérő kimondatlanság falként áll közöttük, és nem tudnak tisztázni, megbeszélni szinte semmit. Hiába bugyognak fel a sérelmek, a számonkérésüktől visszatart a szánalom, illetve a kérlelhetetlen tény: az idős apa már nem emlékszik, és ami a lánynak trauma volt, azt ő elfelejtette rég, valójában nincs mit megbeszélni.

„Te végeztél, de én nem végeztem veled” – mondja ki mégis Eszter. Megérti, apja az elmúlása után is tovább él benne, és a viszonyukat egyedül kell tisztáznia, ha együtt nem sikerült. Erről szól a két részre osztott napló csillagozott, vonal alatti része, mely gát nélkül teret teremt az érzéseknek, gondolatoknak. Engedi leírni azt, amit kimondani nem szabad. Hogy a közmegbecsülésnek örvendő ember otthon félelmetes, erőszakos és elnyomó apa. Hogy a halála megkönnyebbülés. És le lehet írni azt is, hogyan vezet végül út a haragon keresztül a gyászig.

Ez a kettős beszéd – hogy mit mutatunk kifelé és mi zajlik a mélyben – emeli végső soron ezt a naplót irodalommá. Mégpedig egy rövid, de óriási mélységeket bejáró, húsbavágóan őszinte írássá a haldokló szülőről gondoskodó gyermek traumájáról, melyben mégis felsejlik az irgalom: a lány empátiája önmagával és az apjával szemben is.

Babarczy Eszter: Apám meghal. Jelenkor, Budapest, 2025.