Amikor Misi kisfiú volt – A teknős
Amikor Misi kisfiú volt, egyszer kórházba került, egy klórszagú kórházba, ahol kisebb műtéten esett át, talán csak egy mandulaműtét volt az egész. Először egy átlagos vaságyat kapott, mint a többi gyerek a gyerekosztályon, de egyre több és több beteg érkezett, és átették egy rozoga kempingágyra, amit elég megalázónak érzett, de nem tiltakozott, hiszen még csak kisfiú volt. Mindenkinek volt egy rendes vaságya, meg egy fehér éjjeliszekrénye, csak neki nem jutott.
Hogy ne unatkozzon, és megvigasztalja magát, délutánonként kiszökött a melankolikus kórházkertbe, ahol talált egy szökőkutat, melynek közepén teknősbékák napoztak egy mesterséges szigeten. Misi a medence szélére könyökölt, és onnan nézte őket, bár nemigen volt rajtuk mit nézni, hiszen olyan mozdulatlanok voltak, mint a szobrok, de akkor ez hiányzott neki, ez a mozdulatlanság, ez a nyugalom.
Aztán egyszer, amikor szórakozásból a vízbe lógatta a kezét, az egyik teknősbéka odaúszott hozzá, mert azt hitte, élelmet kap tőle. Misi másnap kivette a reggelire kapott sovány zsömléből a parizert, és az ebédre kapott híg levesből kihalászgatta a húsdarabokat, vagy inkább mócsingokat, és egy zsebkendőbe csomagolva levitte délután a teknősnek. Attól a naptól kezdve mindennap találkozott vele, az új barátjával.
Misi szerette nézni a mocsári teknős fekete páncéljára szórt sárga pöttyöket, melyek a kisfiút az éjszakai, csillagos égboltra emlékeztették, és ha nagyon erőltette a szemét, akkor a teknős páncélján ugyanolyan csillagképeket, konstellációkat fedezett fel, mint az égen. Látta a Göncölszekeret, a Kassziopeiát meg a Sarkcsillagot, mely körül a csillagképek forogtak, vagy a teknős esetében: moccanatlanul álltak. Misit néha meglátogatták a szülei, és ahogy a kórház emeleti ablakából nézte egyre távolodó és egyre töpörödő alakjukat, ő egyre szélesebb ívben, mind nagyobbakat integetett nekik, hogy még sokáig lássák.
Hamarosan eljött a nap, amikor végre hazamehetett. Misi nagyon örült volna ennek, ha nem jelentette volna azt, hogy el kell válnia teknősétől. Misi a kisgyerekek irreális makacsságával addig zokogott, míg ki nem harcolta, hogy a teknőst hazavigyék. Édesanyja kedvetlenül kiürítette féltett retiküljét, melybe tenni fogják, de amikor a szökőkúthoz értek, a teknős nem úszott oda Misihez, ahogy azelőtt minden nap, hiába paskolta a vizet ujjaival. A kisfiú hiába kereste a páncélost, nem találta. Mintha csak képzelte volna az egészet, egyetlen vigasztalóját. Orrát lógatva szállt be a kocsiba.
Otthon aztán meglepetés érte. Kiderült, hogy a szomszéd házba új lakók költöztek, akiknek volt egy hasonló korú kisfiuk. Ez a kisfiú lassú mozgású, nyugodt, kedves gyerek volt, és amikor félszegen bemutatkoztak egymásnak, kiderült, hogy Teknős Kálmánnak hívják. Misi senkinek sem merte volna elmondani, hiszen bizonyos fokig ő is sült bolondságnak tartotta, de attól a naptól kezdve szentül hitte, hogy teknőse átváltozott gyerekké, hogy elkísérje az emberek közé, és tényleg a legjobb barátja legyen.
