Izzó pokol

Az van, szívem, hogy nyakunkon a nyár,
az apokalipszis fénylova körbejár,
bekeringi a gyepet, ligetet, 
s mi tikkadozunk, mint számkivetett,
kapkodva szedjük a kocsonyás levegőt,
a kukorica mellmagasra se nőtt,
minden gabona törpebúza lett,
kertünkre terül okker szalma-mokett.
A sárgamálnát a hőség ette meg,
ráaszalódtak az ágra a szilvaszemek,
de évek óta először tobzódott a barack,
nem csak az elpusztíthatatlan tarack,
s hatalmas, kétökölnyi körtegumók
meg a fügefán csüngő sok behemót
cukorbomba mutatja, milyen indulat
fortyog a kiszáradt fű üstöke alatt.
Nem motoszkál a sün, és semmi gond 
nincs a túrásokkal, mert nincs vakond.
Hová lett? Nedves földmélyen bujdokol?
Kimúlt? Kifogott rajta az izzó pokol?
Vagy csak képtelen áttörni a talaj
betonrétegét, porhanyóbb vidékre inal?
A szőlő már most mézédes csöppeket
présel, az ősz jöttét sem várva meg.
Talpunk a téglajárdára odasül,
a hőség vadul vonítva közösül
a világgal, mely lomhán hagyja magát,
ellenállni erőtlen, sorra engedi át
tereit és terepeit, megadón,
a nap mindent ural, zümmögő, durva drón.
Próbáljuk szokni, a pulzus kalapál,
ventilátor surrog, az idő körbejár,
a légy a levegőben alszik el,
darázs burrog, forró szél lefetyel.
Az van szívem, hogy kikészül a bőr,
semmi víz nem elég, egy széken teremőr
néni csücsül a kihalt tárlaton,
művész a nyár, pulzál minden atom,
a remény kómásan nyugovóra tér,
bennünk lassanként megalszik a vér.