Beethoven-útikalauz kottaolvasóknak

Győriványi Ráth György nemrég megjelent kötete vállaltan szól napjaink zenészeihez, a kortárs előadókhoz, és aktualitása mellett valószínűleg az idő múlásával is nőni fog értéke. Ludwig van Beethoven szimfóniái című könyve ugyanis egy olyan hagyomány folytatója, amely az előadói gyakorlat praktikus oldalát hivatott reprezentálni, benne tájékozódási pontokat adni. Mivel azonban egy-egy előadónak pusztán csak kiindulási pontokkal, az esetleges szakmai pontatlanságok elkerülésére szolgál, a ma evidensnek tűnő megoldások leírásai a későbbi korok olvasóinak éppen a legnagyobb kincseknek bizonyulhatnak majd.

Azt, hogy a könyv pedagógiai szerepével a szerző is tisztában volt, mi sem mutatja jobban, mint a részletes szimfóniaelemzéseket megelőző és követő fejezetek idézetei. Leopold Mozart Hegedűiskolája (Versuch einer gründlichen Violinschule) és Johann Joachim Quantz Fuvolaiskolája (Versuch einer Anweisung die Flöte traversiere zu spielen) többször is előkerül a szövegben. Ezek amellett, hogy a Beethoven korabeli előadási gyakorlatba adnak közelebbi bepillantást, alátámasztják a könyv műfaji rokonságát is.

Győriványi nem dolgozott ki új Beethoven-hermeneutikát, s még csak új megvilágításba sem helyezte a mai, vagy a korabeli viszonyrendszerben a szimfóniákat, illetve Beethoven alakját. A kötet fő erénye az újdonságok taglalása helyett inkább az összefoglaló jelleg. Amit pedig összefoglal, az Győriványi karmesterként szerzett saját tapasztalata, élményanyaga és a korabeli leírások néhol egészen konkrét, olykor pedig egészen homályos tanácsai, az eredeti tempóra, karakterre, artikulációra vagy dinamikára vonatkozó utasításai.

A kötet törzsanyagát, a kilenc szimfónia részletes elemzését szinte kizárólag csak kottával a kézben érdemes követni. Bár Győriványi egyik legnagyobb érdeme, hogy sohasem próbál tudományosabb vagy szakszerűbb lenni a szükségesnél ⎼ így nagyon könnyen és élvezetesen olvasható a szövege ⎼ a szinte ütemről ütemre vonatkozó tanácsokat és figyelmeztetéseket csak partitúrával lehet megérteni. Ezen a ponton egyébként el is távolodik idézett és idézetlen elődeitől: a nagy ,,tankönyvírók” szinte kivétel nélkül vagy általánosságokra hívták fel a figyelmet, vagy egy-egy konkrét példán keresztül szemléltettek olyan zenei problémákat, amelyek gyökerei vagy kimenetele általánosan jellemző más művekre is. Ezek mellől sosem hiányzik a kottapélda. Gondoljunk akár Quantzra, akinek a Fuvolaiskolája számtalan díszítő gyakorlatot, egylevegős kadenciapéldát és általa kidolgozott basso continuót tartalmaz. Ha pedig François Couperin L'art de toucher le clavecin-jére pillantunk, abban is nyolc prelűdöt szentel annak a mester, hogy ujjrendjeit elmagyarázza. A részletes műelemzés tehát kottapéldákat követel. Győriványinál ugyan minden elemzett tétel elején megpillanthatjuk a főtémákat, ám ha a teljes megértésre törekszünk, két ,,szöveget” szükséges párhuzamosan olvasnunk: elsősorban Beethovenét, majd pedig Győriványi értelmezését. A szerző mentségére szóljon, hogy a részletes elemzést követően a zárófejezetekbe beilleszti az éppen tárgyalt részletek kottapéldáit: ezzel kissé el is különítve a szemléltetést és a mélyebb analízist.

A kötet legnagyobb érdeme tehát a már említett összegző jelleg. A magyar zenei könyvpiacon elérhető egy Győriványi is idézte és koncepciójában nagyon hasonló kötet: Bartha Dénes Beethoven kilenc szimfóniája című munkája. Az éppen hetven évvel ezelőtt megjelent Bartha-kötetben a szerző hasonlóan elemző munkát tesz az olvasó elé. A történeti érdekességeket minden fejezetnél tudatosan leválasztja az elemzésekről, így azoknak is hasznos, akik nem olvasnak kottát ⎼ pontosabban partitúrát. A leválasztás Győriványinál is megtörténik. Bár a gyakorlati tanácsokat valóban az tudja csak megfogadni, aki Beethovent interpretálja. Sok olyan hasznos információ elhangzik az elemzések elején, amelyek az egyszeri hallgatónak is segíthetnek abban, hogy a szinte minden héten elhangzó Beethoven-szimfóniákhoz közelebb kerüljön azok jobb megértéséhez.

És itt rá is térhetünk a könyv aktualitására, a Beethoven-olvasatba beszivárgó korhűségre. Beethoven művei szilárd pilléreit adják egy-egy koncertszezonnak. A Beethoven-kultusz töretlen, de egyre kevésbé kerülheti meg a historikus előadásmód kihívását. A korhű interpretációk horizontja már Beethoven koráig ér, így művei különös határhelyzetbe kerülnek. A kérdés immár elodázhatatlan: monumentális zenekari hangzással szólaljanak meg, vagy a korabeli léptékhez igazodva, áttetszőbb formában?

Mindkettő mellett lehet érvelni: Beethovent nagyzenekarral szoktuk meg. Vagy épp ellenkezőleg: szükséges a Beethoven-interpretációk újragondolása, a közhelyes fordulatok felfrissítése. A zenekar nagysága mellett a másik kérdés a tempóé. Beethoven ugyanis saját kezűleg látta el műveit metronómjelzésekkel. Vagy ha nem ő, feltételezhetően közvetlen környezete a beethoveni játékmódra visszaemlékezve (például egyik legnevesebb tanítványa, Carl Czerny).

A legnagyobb viták éppen a tempójelzések körül bontakoztak ki – nem véletlenül, hiszen ezek látványosabban befolyásolják egy-egy előadás karakterét, mint az apparátus nagysága. Az eredeti jelzések azonban szélsőségesek: vagy lejátszhatatlanul gyorsak, vagy meglepően lassúak, esetenként pedig a mai gyakorlathoz közelítenek. Mindez aligha támasztja alá az egységes tévedés elméletét, miszerint Beethoven félreolvasta volna a metronómszámokat.

Győriványi könyve ebbe a kérdésbe csak érintőlegesen megy bele, ahogy az apparátus kérdésében sem igen foglal állást. Mindkét esetben korrekt ismeretterjesztést nyújt a korabeli Beethoven-gyakorlatról és a máig kanonizált megoldásokról. A szimfóniák elemzésén végigvonuló tanácsokkal ellentétben mégsem fogalmaz meg végérvényesen egy választ a tempó és apparátus kérdése kapcsán. Tartózkodása érthető: minden javaslata szorosan Beethoven jelzéseihez és a zenei érthetőséghez kapcsolódik, az együttes és a tempó kérdése azonban zeneileg már viszonylagossá válik. A kottában felfedezett összefüggéseket mindenkinek magának kell a saját zenekarához és tempófelfogásához igazítania.

Az egész könyv legszembetűnőbb szépséghibája az AI-generált borító. A pontatlanságoktól hemzsegő (rossz felé néző kottaállvány, rossz helyen húzott vonó, egy héthúrú hegedű), festményszerű képpel a kötetben megfogalmazott gondolatiság szöges ellentétben áll: ,,A könyvben található Beethoven-illusztrációk azért szerepelnek a kötetben, hogy az olvasó jobban elképzelhesse az alkotó Mestert az adott szimfónia írása közben, hiszen a közölt képek korhű ábrázolásokat tartalmaznak.”

Mindenesetre Győriványi Beethoven-könyve egy rendkívül alapos, Beethoven minden művét szem előtt tartó elemzéscsokor, amelyet néhány általánosabb kérdéssel foglalkozó fejezet foglal történeti és stilisztikai keretbe. Ugyan a gyakorlatiasságon csak néha lép túl, meglátásai sosem szakadnak el a beethoveni akaratot kutató szemlélettől. A kötetben Győriványi nem keres rejtett összefüggéseket, és nem törekszik zseniális megoldásokra – talán éppen ezért olyan meggyőző.

Győriványi Ráth György: Ludwig van Beethoven szimfóniái. Rózsavölgyi Kiadó. Budapest, 2025.