Egy ember 1956-ban, 1956 egy emberben

„A magyarok kitűnően és keményen harcoltak.”

(J. I. Malasenko, a Budapestet 1956-ban támadó szovjet csapatok törzsfőnöke)

„A magyarokat meg kell ölni, mint a patkányokat!”

(Ny. Sz. Hruscsov)

„Csak a vérfürdő hozhat Attila hunjainak gyógyulást.”

(I. Szerov, a KGB vezetője)

(Fenti két kijelentést I. M. Pacepa volt román kémfőnök szerint Bukarestben tették a szovjet vezetők 1956 őszén.)

„Három nap. Nincs többre szükség.”

(I. Konyev marsall válasza Hruscsovnak ama kérdésére, hány nap kell a magyarországi „rendcsináláshoz”. Ma már tudjuk, 10 nap kellett!)

„A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból.”

(Egy mondat G. Zsukov összefoglaló jelentéséből a szovjet vezetőség számára a magyar '56-ról. A november 4-ét követő, elhúzódó véres harcokat próbálta indokolni ezzel.)

*

A 19 éves Mihály Árpád középiskolás október 23-án sokadmagával ott volt a Bem-szobornál. Másnap fegyverropogásra ébredt…

„Srácok, mit hoztatok nekünk?” – így fogadta Árpádékat a Corvin-közben Pongrácz Ödön, egyike az öt ott harcoló Pongrácznak. Ez október 25-én történt, és a fiúk Kalasnyikovokat hoztak. Akkoriban a Kalasnyikov annyira újdonság, „menő” volt, mint majd később a Trabantok, Moszkvicsok között a Mercedes. A Kalasnyikovokat nem a bolhapiacon vagy a közértben vásárolták, hanem harccal szerezték meg egy sérült páncélautóból, mely tele volt tizenkét AK-47-tel és a hozzájuk tartozó ember- tartozékokkal, tizenkét szovjet lövésszel.

Mert egy ismeretlen nő leakasztotta ezt a páncélautót arról a szovjet tankról, mely ezt vontatta s a tank ezt nem vette észre…

„Na, mit hoztatok nekünk?” – fogadta 57 év múltán Árpádékat Kiskunmajsán ugyanaz a Pongrácz Ödön. Akkorra igencsak megritkultak a Corvin-közi fiúk. Kit az orosz golyó, kit a vérbírák, kit az idő lökött az örökkévalóságba. Vagy a feledés.

„Sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben” – írta A. Camus még 1957-ben.

De vissza 1956-ba.

Gyertya a halott fiúban, igen, ott benne. A gyertyát mindig elfújta a szél, és a pesti srácon át lehetett látni, akkora lyukat ütött rajta az orosz golyó. Árpád odament, s beletette a gyertyát a halott mellkasába, hogy szélvédett helyen legyen, ne aludjék ki… (Hogy ne aludjék ki az emléke sem – azért most e sorok.) A tetemet lassan elborították az ősz virágai, s díszőrséget álltak körülötte az egyre szaporodó, hol lángra kapó, hol kihunyó gyertyák.

Hol voltál most, Picasso? Lehet, hogy a Guernica csak előtanulmány lett volna 1956 Budapestjéhez?

Heves tűzpárbaj. Aztán találkozás, szemtől szembe. Az orosz kezét nyújtja a kétcsövű nehézgéppuska mögül. „Megvolt a csörte, béküljünk ki!” S mégis, meg kell húzni a géppisztoly ravaszát, mert a MI hazánkban, a MI fővárosunkban vadásznak ránk idegenek.

Szürreális képek, rémképek, képtelenségek. Az Idő és a Tér, mint a szív, zsugorodik, tágul. Hol az idő tűnik túl szélesnek vagy érzékelhetetlennek, hol a tér töredezik szét pillanatokká, dimenzió nélkülivé. Az egymásutániság megszokott hierarchiája eggyé tömörül. Mintha minden egyszerre történne, nincs VOLT és LESZ, csak egy abszurd VAN, egy határtalanná táguló pillanat. (Ilyesmit képzelhetett Stefan Zweig, mikor megírta Az emberiség csillagóráit?)

Az ötvenhatos Pál utcai fiúk… A VIII. és IX. kerület szent vagányai. Ismét egy kép, az elesett fiúkat mésszel öntötték le. Aztán elvitték a fiúkat, s a járdán, a szürke aszfalton, ott maradt fehér mésszel és piros vérükkel „körül írt” alakjuk, mint filmen a negatívok. Borzongatóan eredeti, ember alakú és mégis tündöklő glória hűlt helyük körül.

Csak Mihály Árpád, a művész szeme láthatta meg így.

S ma már csak az ő szavai láttatják, képzeletünkre és lelkünkre bízva őket.

Csengés, bongás, kolompolás… Rettegett Sztálin szobrát törik-zúzzák – belülről. Kívülről szovjetek (?), ávósok (?), mindkettő (?) lőnek a szoborban szorgoskodókra. A zsarnok bronztestén szikráznak a becsapódó golyók… S az érctest védelmezi a lövésektől azokat, akik megsemmisítik. A „lánglelkű Vezér” budapesti maradványait szétdarabolják, széthordják. Szuvenír, mementó. Mint annak idején a Bastille kövei, majd a Vasfüggöny szögesdrótja vagy a berlini fal darabjai. Sztálin egyik keze a feledhetetlen Péchy Sándor színművész kertjébe kerül, az a kéz, melynek hús-vér eredetije milliókat sújtott agyon.

Öcsi néni és Öcsi bácsi – a házaspár, akik zsíros kenyeret, teát osztanak a hadakozó fiúknak. Öcsi néni tanítja őket (?!) betárazni a „davajgitárt”, hogy mind a 71 golyó beleférjen a dobtárba.

S újra és újra a Pál utcai fiúk… unokái. Önfeláldozók, romantikusak, igaz bajtársak és csínytevők – akár Molnár Ferenc regényében. De most nem tintával íródik a történetük, hanem vérrel.

Magyar zászlók a ruszki páncélosokon – miért? Diverzió, csel vagy barátkozási hajlam a szovjetek részéről?

„Húsz-huszonöt méterre a ropogó fegyverektől a budapestiek mentek dolguk után. Kenyérért, zöldségért, ki hová. Igazi grand guignol – mondja Árpád. – Kilián-laktanya. Velünk vagy ellenünk? Iván-Kovács László, Maléter Pál, Marton András ezredes s megint a Corvin-köz s a Pongrácz fiúk.”

A betört kirakatok mögött érintetlenül hagyott üzletek, a Kálvin téri híres „adományok ládája”, melybe ismeretlenek tettek kevéske pénzükből, s melyet nem őrzött senki, s a pénz nem tűnt el belőle, hanem megsokszorozódott. Mint a kenyér és bor ama réges-régi kánai menyegzőn…

Aztán még rengeteg apró, de fontos, önálló történet. Ha nincs páncéltörő ágyúd, de még benzines palackod (Molotov-koktél) sem, vasrudat a lánctalpak közé! Ha rövid a vasrudad, toldd meg egy lépéssel – akár Spártában.

„Meg kellett harcolni minden fegyverért, nem termett minden bokorban” – mondja Árpád. Egy belga tükör is derekasan kiveszi részét az utcai harcokból, avagy balkezesek előnyben. A pisztolytölténnyel ízesített „zseblátta” torta a Kilián fogdájában. A kilőtt szovjet tankok szinte eszelős, túlvilági színekben való égése. A sárga cipős. A Krisztus-arcú szakállas. A tüntetőkbe lövő „görög partizán”. A galambok és galambászok. Harcok a Rádiónál. Szovjet „teknősbéka” virít a virágágyás közepében a Clark Ádám téren. A „Tövishúzó fiú” vagy Csapody Vera néni, a legjobb magyar botanikai rajzoló. Az elképesztő feszültséget egy-egy találó aranyköpés (ó, áldott-átkozott magyar humor!), vagy egy-egy zaftos káromkodás (ó, átkozott-áldott magyar szitokkincs!) oldja.

Mihály Árpád szobrászművész, tájépítész öt órán át mesélt. Mint tán csak Elek nagyapó tudott, s a régi jó nagyapók. A művész rendkívüli megfigyelőképességének, finom arányérzékének, a részletek iránti érzékenységének remeke e szavakból, mondatokból emelt emlékmű. Ez a vérből, vasból, reményből és szenvedésből, életből és halálból, szabadságból és hűségből, múlt-jelen-jövőből font koszorú.

Minden és mindenki a helyére került. Vagy itt, vagy szemben. Ösztönösen éled, tudatosul bennünk a katarzis, a történelem, a sors száműzöttjei részesei, alakítói lettek a nagybetűs Történelemnek, a történelem „tárgyaiból” annak alanyaivá emelkedtek. Akik „fütyültek” a fütyülő golyókra éppúgy, mint a szovjet páncélossal vasdorongokkal, puskával, majd benzinespalackokkal, zsákmányolt ágyúval szembeszálló srácok, az elesettet gyertyák és virágok özönével elsiratók, a falak és a meghitt kapualjak, a törmelék, üvegcserepek, téglapor és a sebeket kötöző, az éhes harcosokat etető, itató ismeretlen nénik és bácsik.

Csak Budapesten 6100 katonát, 290 harckocsit, 120 lövészpáncélost és 156 löveget vetettek be a szovjetek október 24. hajnalától – „de még ez sem volt elegendő az ellenfél felkutatására s megsemmisítésére” – írja Johanna Granville. November 4.-én ennek az erőnek többszöröse zúdult a fővárosra. S a magányosan küzdő Magyarországra.

Sánta Ferenc író mondotta 1987-ben 1956 okairól, következményeiről:

„Olyan emberek kezébe került az ország, akik gyűlölettel voltak eltelve a magyar nemzet iránt (…) Gyűlöletük oly mértékű volt, hogy a nemzetet egészében érdemtelennek ítélték a szabadságra (…) A meggyalázott nemzetet arra kényszerítették, hogy ezrek életét feláldozva, forradalommal tisztítsa meg forradalmát. Meg is tette, remélve azt is, hogy megszabadítja magát az önkényuralomba, barbarizmusba süllyedt sztálinista elnyomástól.

(…) a forradalmak leverhetők, de nem győzhetők le. Fizikai leveretésük nem jelent többet és mást, mint résztvevőinek, vezetőinek likvidálását. Eszméi kivégezhetetlenek, nem zárhatók börtönbe, nem lehet megakadályozni, hogy megteremjék gyümölcsüket.”

Alább két világhírű francia tisztelgő sorai:

„A magyar forradalom győzelem a vereségben. Mindörökké egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az ember önmagába vetett hitét és emlékeztetik (…) sorsa értelmére és az igazságra.” (Raymond Aron)

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” (Albert Camus, Nobel-díjas író)

S végül Mihály Árpád szavai:

„Egy nemzet JÓ lett. Megjavult. Mindenki testvér volt. Egyszerre volt költészet és valóság.”

Fotó: Fortepan/Nagy Gyula