Uroborosz – avagy Dante bugyraihoz közel

Egy ősi, mitikus jelkép, látomás. A sárkány vagy kígyó saját farkába harap és zabálja meg önmagát.  Az örök körforgás, a megújulás és pusztulás, élet és halál, az újjászületés és átváltozás szimbóluma.

Mindenki odafigyelt, tán a Jóisten is, de a népi milícia dolgozói mindenképpen.
A sűrű dohányfüstből, mint villámok és dörgések a nehéz fellegekből, törtek elő az államilag szigorúan tiltott dalok és szövegek és bevilágítottak a tudatba éppen úgy, mint a tudattalanba. Kizökkent az idő, óh, kárhozat... vagy egy pillanatra helyrezökkent? Ó, antikárhozat.
Hely: a Bodega nevet viselő korcsma, teremnyi pinceszerűség, a Hargita lábánál. Ha valaki olvasott a Zenélő Patkányról, a Föl, Vidám Orgyilkosok nevű csapszékekről, Kvörensről, Korn Atyáról, akkor fogalmat alkothat ezen italmérés mikéntjéről, bár itt gigantikus méretű pofonok csak nagyritkán eszközöltettek. Ital még akadt annyi, hogy tompítsa a hús- és reményhiányt.
Idő: mintegy az első dák állam megalapításának (Burebista) 2050. évfordulója körül, körülbelül. 
Személyek: vagy negyven fő, plusz a Doki és a Kapitányőrnagyalezredeselvtárs. 
Cselekmény: átlagos fizetésnap, itteni, szent+bányai nevén Hősök Napja. Egyszer csak teljesen váratlanul felcsendül a Székely Himnusz, erőteljes, tiszta hangokon. A dolgok logikájából adódóan ez átvált a Magyar Himnuszba. Ilyen époszi magasságokból csak a Hargita tető észlelhető és ennek tiszteletére  zúgni kezdett az a négy folyó, ott, igen éppen ott, ahol szenvedni jó. Csak azért is!
Éppen annál a sornál, hogy aszongya, honvéd áll a Hargitán – már az ajtón belül állt a
Kapitányőrnagyalezredeselvtárs. Egyben ejtettük, határozottan, de csak magunk között. (Egyébként Bagolyapuka nyelvi leleménye.) A félhomályban úgy nézett ki a milícia főnöke, mint a halál, de tőről metszett renegát volt.  Most pénzt kaszálni és rendet teremteni jött, kezét lazán a pisztolytáska környékén tartva.
A Doki, amúgy a megye egyik legjobb diagnosztája szólalt meg először:
– Tisztelettel köszöntjük, parancsnok elvtárs. Mi járatban errefelé?
A Kapitányőrnagyalezredes (ezentúl KŐA) ettől kissé meghökkent. De érezte, a mundér kötelez:
– Maguk itt irredenta, fasiszta, horthysta államellenes dalokat énekelnek. Ezért súlyos büntetés jár! A KŐA még a galád bécsi döntés utáni időkből ismerte e zenei alkotásokat, mikor még magyar volt, és zsenge levente.
A Doki valami elképesztő hidegvérrel, mintha csak a nagy Talleyrand-nal társalogna egy előkelő párizsi szalonban, folytatta:
– Melyik nótára tetszett gondolni, alezredes elvtárs?
– Tudják azt maguk jól!
– Hát éppenséggel olyan jól nem tudjuk, de azért igyekszünk, igyekszünk – válaszolta szerényen a Doki –, de térjünk a lényegre, mennyibe kerül arra maguk felé egy Székely Himnusz?
A KŐA elvtárs felkészülten jött:
– Ha helyben fizetik, ezerötszáz lej, ha nem négy ezer lej. (A teremben csend, a légy zümmögését is hallani lehetett volna.)
– És mennyit  taksál magánál a Magyar Himnusz?
– Háromezer helyben, később hétezer ötszáz. (A légy gondolkodását is hallani lehetett volna.)
– És azokat a zúgó folyókat, honvéddal a Hargitán, mennyiért kótyavetyélik?
– Kétezer-ötszáz lej lej itt, ha nem, ötezer. (A légyszar gondolkodását is hallani lehetett volna.)
Akkoriban a jó közepes átlagbér havi kétezer-ötszáz körül mozgott. A Doki az állát simogatta, töprengett, majd elővette dagadó bukszáját, mert éppen tetemes mennyiségű tűzifáért indult, de a fatelepes nem volt ott.
– Nézze, parancsnok elvtárs, maga úriember. (Nem zárható ki, hogy egyszer-kétszer szórakozottságból az volt.) Itt a hétezer lej. Eddig kvittek vagyunk. De mivel nálam most tizenháromezer lej van, mi még elénekeljük egyszer a Székely Himnuszt, egyszer azt, hogy Ott, ahol zúg az a négy folyó és a fél Magyar Himnuszt, onnan, hogy Balsors, akit régen tép. Ezt bőven futja a maradék hatezer. Ha akarja, végighallgathatja, alezredes elvtárs, ha nem, legyen szíves és hagyjon minket békén! Kérem a nyugtát!
A KŐA elvtárs úgy állt ott, mint egy borjúcsorda, ha beidomították, hogyan kell viselkedni az új kapu előtt. Ilyen még nem volt. Kicsit toporgott, valamit motyogott és elment.
Ismételjük, ilyen még nem volt. És a kontinuitás (Fekete-tenger – Kárpát–Duna-térség!) 2050. évfordulója alkalmából egeket repesztve harsogott, amint Erdély szent bércére visszaszállt, zúgva szállt a tilos turul madár. Mert a góbé gyönyörűen énekel, ha szívből jön neki. S ráadásul ingyen ereszthették, ahogy a torkukon kifért, mert a Doki nem tűrte a perselyezést. Ez az ő beruházása volt. És hab a tortán, hogy mindezek után a milícia, sőt a szeku sem zaklatott senkit. Csoda!
És most jön a legnehezebb: értelmezni, értelmeztetni, hogy mi is volt ez? Metaforákat, jelzős szerkezeteket, hasonlatokat keresgélni, mint például sóbálvánnyá váltunk, mint a bibliai Lótné, magától megrepedt a tükör, egy ufó lebegett fölöttünk? A Riska tehén kétfejű borjat ellett, elhasadt a szentélyek szentélyének  kárpitja, szimbolikus tér, sőt téridő visszafoglalása, esetleg Bolyai Farkas már megint kölcsönadta koporsóját egy rászorulónak? 
Vagy a győztes hatalmak belátták tévedésüket a békekonferencián, és Puskásék megnyerték a svájci világbajnoki döntőt? Semmi ilyesmi nem történt.
Mi volt ez? Spontán katarzis vagy mazochista antikatarzis? Nem tudjuk, csak emlékezünk, mert ez nagy erő. Ja, és még jól megjegyzendő: „Több dolgok vannak földön és égen Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”