Love is all you need

Vibrálnak az andalító szeptemberi fénynyalábok. Az árnyalatokat átszövi az áttetsző kékség. Az egykori futballpálya kiégett gyepszőnyegét is, amelyen két mészcsík között csiga vonszolja méretes házát, ki tudja hova.

– Nézd, egy jobb sorsra érdemes lény – figyelmezteti párját Kinga. – Nehogy eltaposd. Segíteni kéne neki, mielőtt elpusztítják.

– Nem jár itt senki – válaszolja Kondor, és tekintetével követi a napfényben csillogó nyomot. – Az árusok kevesebben vannak, mint amennyi helyet kijelöltek számukra.

– Nem lesz baja, úgy gondolod?

– Úgy. Figyelj! Azt hiszem, hozzád szóltak.

– Mi a véleménye, kedves, megvegyem ezt a mágneses bigyuszt??Maga olyan okosnak látszik. Azt mondják, használ a szíveseknek. A férjem elég ramatyul van.

A megszólított, Kinga – őszi színekbe öltözött hetvenes nő, padlizsán színűre festett hajfürtjeit elegánsan megrázza, ahogy ifjú korától mindig, amikor megszólítják – ránéz az ezüsthajú kérdezőre.

– Mennyi a pulzusa a kedves férjének?

– Száztíz, aranyom.

– Akkor ne a mágnessel kacérkodjon, hívja a mentőket. Nekem látja épp ellenkezőleg, ötven körül ingadozik. Szintén veszélyes, csak más miatt.

– Azt mondja…?

Az ezüsthajú továbblép, telefonál.

Kinga egy Zsolnayt pillant meg. Lehajol érte, óvatosan kézbe veszi.

– Mi van a mágneses térerővel? – kérdezi tőle Kondor, mintha tényleg érdekelné.

– Áh, semmi, vannak, akik hisznek benne, hogy jót tesz a szívnek.

– Badarság. Bizonyára ez is egy butaság-vírus, amely az interneten terjed – morogja Kondor.

Párja oldalba böki, szemével int, hogy ne már, a „néni” meghallhatja. A férfi ránt egyet a vállán.

– Van már elég Zsolnayd, nem?

– Sérült, látod, alig észrevehető. Visszateszi a dobozba.

– Tudja Uram, mióta az a vírus megtámadta a belső szerveimet, csak hálni jár belém a lélek.

– Rá se rántson, bácsikám, örüljön, hogy ki tudott jönni ide, ezen a gyönyörű őszi napon. Emberek közt van, nem? Még valami kis haszna is lehet, ha eladja ezeket a, már megbocsásson, lomokat.

– Áh, nem sért meg kérem, nem az enyém. Lomtalanító ismerősömnek teszek szívességet, ötezret ad egy napra, neki nincs ideje árulni, kihozza, lepakolja, visszaviszi. Én csak itt teszem-veszem magam reggel héttől kábé egyig. Akkor értem jön a fickó a segítőjével, összerámolnak, hazavisznek, útba esik a kis garzonom. Ő messzebb lakik, az Alsóvároson. Sokan lesajnálják, csak egy „rétinéger lomtalanító”. Nem is hinné, milyen palotában tanyázik. Nyögdíjkiegészítés ez nekem, tudja. Na akkor viszi? Mennyit ad érte? Ötöt? Jó, vigye. Annyival is kevesebb marad.

–  Jut is, marad is, jól megy az üzlet Rozikám?

–  Hát, reméljük, csak beindul ez a piac, persze még nem olyan, mint a Cserepes sor, de majd csak ide szoknak a népek, ha már a másikat felszámolták. Hallottad, állítólag a polgármester lakóparkot álmodik oda, gazdagék azt hiszik jó biznisz, pedig a másik kettő is félig üresen tátong.

– Beszélnek az emberek, kár odafigyelni, az irigység szól belőlük. Látom, egyre bővül a választékod, Rozikám. Örülök neki, a városban alig lehet rövidáru boltot találni.

– Nem csoda, drágám, a vállalkozók többsége rühelli. Nem lehet rajta kaszálni. Sok helyet foglal az áru, bajos beszerezni, nem lehet túlárazni, nem lesz rá vevő. Meg érteni kell hozzá, milyen cérna, mire való, milyen varráshoz milyen tű ajánlatos, milyen színű, milyen szövésű anyaghoz milyen gomb passzol, csattok, cipzárak, biztosítótűk, ilyen szegés, olyan szegés, aranyrojt, ezüstrojt, bársonyrojt, satöbbi. Ezt nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani.

– Igazad van Rozikám, ami a tiéd, a tiéd. Örülök, hogy láttalak, örülök, hogy jól megy a bolt.

– Hé, picinyeim, nem tarhálunk, nyugi, más is szeretne hozzáférni az áruhoz!

– Hagyja asszonyom, hadd válogassanak kedvükre.  Az árus türelmes.

A három leányka, egyik kicsi, másik pici, harmadik nagyocska, mind óvodáskorú, igazi hölgyekként válogatnak a föléjük tornyosuló ruhakupacban. Felemelnek egy darabot, körbenézik, magukhoz próbálják, tükör nincs, megkérdik a testvérüket, jól áll? Persze, hogy jól áll, de jobb, ha leteszed, nagy rád, nem látod? Hiába illik a szemedhez a színe, azt akarod, hogy csúfoljanak az oviban? A fürtös, puttófejű nagyocska bakalódás közben bebotlik a puha ruhacsomó közé, ráborul a sok kabátka, felső, pulóver, nadrág, szoknya, overál, ki se látszik belőlük.   Kacagnak. Beleveti babatestét a két másik is, mintha véletlenül. Élvezik a lubickolást a ruhahabokban.

– Nem szégyellitek magatokat, szégyent hoztok szegény anyátokra, ördögfiókák!

A szigorú hang kijózanítja a kicsiket.

– Bocsánat, bocsánat, ne tessék haragudni néni, segítenek egymásnak kikászálódni. Ez hol sikerül, hol nem. Ki-kibuggyan belőlük a visszafojtott kacagás. Anyuka mentegetőzik. Az árus megint a gyerekeket pártolja.

– Hagyja csak asszonyom, hadd mulassanak, nem ártanak vele senkinek.

– A hidegebb időre készülünk, tudja kedves. Köszönöm a türelmét, mindjárt meg is vagyunk. Két-két dzsekit választ mindhárom leányka, egy világosabbat, egy sötétebbet, anyjuk utasítása szerint, egyet az esős, egyet a derűs napokra. Ugrándozva haladnak tovább, a vásárfiától dagadó, behemót rafiaszatyrot hátára akasztó vezérmama után.

Ó, mennyire boldogok! Szép napjuk van, a walesi hercegnővel sem cserélnének.

A férfi – Fidel Castróra hasonlító fésült szakállát simogatva lépdel árustól árusig. Khaki katonai ancúgja kifogástalan, csak az egyik magasszárú, tükörfényes bakancsából fityeg ki a nadrágszár. Nem tud róla, azért jár olyan gangosan, mint páva a kisállat-kiállításon. Fekete, vörös csillagos barettje alól szúrósan – sajnálattal vegyes iróniával fixírozza a tarka tömeget. Ócska emberkék ócska rongyai olcsón cserélnek gazdát. Egyeseket ismer, foghegyről köszön. „Hogy ityeg a fityeg?” „Szép napunk van, bátyó!” „Brávó, hány életed van mamácska?” „Gyenge piac”, panaszkodik a diesel-olaj árus. Fidel töri a szőrös buksiját, vakargatja szakállának csimbókjait. Kimért fejcsóválásából kiolvasható az el nem hangzott kérdés: a koma, honnan a bús francból szerzi az üzemanyagot olcsóbban, mint a kútnál? Valahogy ki kellene szedni belőle, anélkül, hogy fináncnak nézzen. Hasznos lenne a megbízható információ.

Fogy az áru, mint az ingyenes reklámcukor. Esküdni merne rá Fidel, a beszerzés illegális.  Bár bánja a fene! Ügyes, na. Kinek jutna eszébe, hogy kannákban üzemanyagot áruljon egy bolhapiacon.

A leszerelt szerződéses katona eleinte szégyellt piacozni. Nem szorul rá. Jó apanázsa van. Apja hagyta rá a standot kéretlenül. Míg él az öreg, csak nem adja fel. Bele is halna szegényke, hiszen ez volt az élete.

A tiszteletkör bezárul. Fidel visszaér saját furgonjához. Kollégája kérdezetlenül jegyzi meg: semmi új. A bicajok iránt volt némi kereslet, komoly vásárlási szándék óne.

– Hogy van az öreged? – kérdezi valaki. Ránéz: tetőtől-talpig búzakék szerelésben feszítő hatvanas rocker-lány.

– Hát már nem tud kijönni ide. De úgy – en bloc – jól van. Mopedjével még bevásárol magának. Annyival is kevesebb a gondom.

– Mondd meg, hogy Franciska jó egészséget kíván neki. Biztosan emlékezni fog rám.

Jó ízlése volt az öregnek, el kell ismerni – morogja Fidel, és bemászik a furgon vezetőfülkéjébe. Beleharap a tejfölös lángosba, amit korábban vásárolt, de még túl forró volt – nem tudta megenni.

Tudja, hogy megnézik. Szereti, ha csettintenek utána. Úgy hiszi, ő az egyetlen menő csaj a kirakodó vásárban. Az ő farmerkosztümje eredeti, nem keleti hamisítvány. A nagybátyja küldte az Államokból. A frizurája, sminkje, a manikűrje, a pedikűrje, a legjobb szögedi fodrász, kozmetikus és körmös műalkotása. Senki nem mondaná, hogy már harminc. Szeret így végigsétálni a portékák között. Gyakorlott, majdnem szakértői pillantásokkal átlibeg a színekben pompázó talmi tárgyak fölött – nem mintha érdekelné – csak jólesik tornáztatni a tekintetét. Lárpurlár, ahogy mondani szokás. Egész testét is szereti tornáztatni. Hetente kétszer, személyi edzőjének szakavatott tekintetétől kísérve. Látott ő már mindent! Sőt, még azon is túl. Csak legelteti a szemét. Arra kíváncsi inkább, vannak-e új szereplők a piacon. Nem bukkan-e fel komolyabb konkurencia. A nagybátyjának állítólag jól menő szekondhend áruházlánca van a szegényebb jenkik számára, és ami ott eladhatatlan, még mindig jó üzlet Magyarországon. Négy standot működtet, két állandó eladóval. Minden országos vásáron jelen van. Gyakran csak a szeretőjét küldi a piacra Ő sokszor unja már a vásári forgatagot. Vásárosnaménytól Zalaszentgrótig érettségi óta kereskedik. Ezt ideiglenesnek tervezte. Nem is az ő, hanem a nagybácsi ötlete volt. Kicsit megszedi magát, aztán elvégzi a textilszakot. Mindig jól rajzolt, főleg női ruhákat. Esetleg divattervezői papírt szerez, vagy valami hasonlót. Olyan glamúros flancosan megmutogatni magát. Bájos arcocskáját megfüröszteni a törtarany szeptembervégi fényben. Néha meg-megáll, csak úgy , nehogy azt higgye már valaki, hogy komolyabban érdekli a sok vacak. Ennek a faramuci Gábornénak viszont bosszantóan jó cuccai vannak. Egyszer próbálta kiszedni belőle a beszerzés forrását. A nagybácsi sem él örökké – gondolni kell a jövőre is. De fifikás egy némber, folyékonyan és hitelesen hazudik magyarul, románul, szerbül és persze cigányul. De ő a magyaron kívül más nyelven nem ért. Ha belegondol, még mindig beleborzong az ijesztő nyelvi kavalkádba, ami körbevette, amikor megérkezett Oklahoma Citybe a repülőterére – s a bácsikája késett. Megáll. Megmustrál pár világi göncöt. Ám Lolita nem lép oda. Tudja, hogy ő nem vevő – de azért a szeme sarkából lesi minden mozdulatát. Love is all you need, hallja bariton férfihangon. Csak nem neki szól? Normális ez? A férfi nem őt fixírozza, öles betűkkel felirt John Lennon-szövegre mosolyog, mint vörös bajszos róka a vadalmára. Látásból ismeri az eladót, ő is ott lebzsel minden kirakodóvásáron. Ott kuporog fehér furgonja lépcsőjén. Rajzszegtől mosógépig, mindent árul. Németből hozzák a lomtalanításkor kirakott holmikat. Egyszer elszólta – van ott egy jó kapcsolatuk.

LOVE
IS ALL
YOU
NEED

A hapsi és a nőci hetvenesek, szépen válogatott kispolgári öltözetben. Áh, tudják is ők, mi a szerelem? Vagy ha tudták valaha, rég elfelejtették. Nem is érti, miért foglalkozik ilyen nímandokkal. A férfi közelebb lép a kifakult kaki vitorlavászonra terített áruhoz. Felemeli a feliratot. Megfordítja a durva keretre feszített, érdes szövésű vászonra ráillesztett négy sorba rendezett arasznyi fekete betűket. Ez se nem kép, se nem plakát: Értéktelen kacat. Hónapos diákszobák falán lehet ilyet látni. – Csak nézze meg nyugodtan, uram, nem szuvas – szól oda kihívóan az eladó. Gáborné próbatükrében szemléli a jelenetet. „Na nehogy mán aztat higgye bárki, hogy őtet érdeklik az ilyen banális kótyomfittyek.” Tovabilleg, ringatózik, szereti, ha a férfiszemek rátapadnak hullámzó fenekére. Még hallja, hogy a lávozós hapsi megkérdi: asszonyom, mennyibe kerül? A párja rászól: csak nem akarod megvenni ezt a baromságot. Ezerkettő, mondja a dundi eladó, rátartian. Alkura vár. A férfi nem tesz ajánlatot, visszateszi az ócska keretet, óvatosan, nehogy szétessen. Tovább indul.

– Ezer – kiabálja utána a dundi indulatosan – ez a vége. A férfi nem fordul vissza.

– Tudod, a Sárga tengeralattjáró című albumukban hangzott el. Roppant egyszerű dalocska, barokkos, ironikus hangszereléssel.

– Nekem nyolc, tőlem lehet rokokó is. Tudod, nem voltam soha rocker. Azt hiszem, eleget láttunk – hadarja a nő. – Sajnos az a hölgy, aki az olcsó krumplit szokta árulni, távolmaradt. Meg az „originál” gobelin árus is. Mehetünk haza. Nem vagyok jól. Azt hiszem, leesett a vércukrom.

A férfi átnyújt egy vizes flakont. A nő mohón kortyol.

– Megehetnénk valamit a lacikonyhánál, a cukorszintednek is jót tenne.

– Már megint nem tudom, hol parkoltunk – Kinga hangja ideges, szakadozó.

– Csak bízd rám magad – Kondor erélyesen karon fogja párját, mint aki megszokta, hogy mindig a helyzet magaslatán kell állnia.

– Érzem, hogy folyik ki a lábamból az erő. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled, szerelmem. Messze van még?

– Max harminc lépés, tarts ki drágám, kapaszkodj belém, mindjárt otthon leszünk.