Falamon meztelen Vénusz fekszik

Jancsó Lula vagyok, 22 éves. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgatok művészettörténetet, zenét és irodalmat 2023 óta. A Corvinus International Relations szakán is elkezdtem tanulmányaimat. Beszélek angolul, németül felsőfokon, olaszul társalgási szinten. Színészetet tanultam, játszottam több kisfilmben. Gyerekkorom óta írok, a mai napig naplót és 2022 óta verseket, novellákat, amelyekből néhány megjelent irodalmi folyóiratokban.

Családom vadvirágos, diófás, lankás tájakról, a Felvidékről, Erdélyből, cseh és szász területről származik. Keveredik a szívemben egész Európa szellemi hagyatéka, József Attila, Kosztolányi, Petri, Villon, Knut Hamsun, Céline, Camus, Kafka, Csehov, Duras, Thomas Mann, de néhány tengerentúli író is közel áll hozzám, például Malcolm Lowry, Sylvia Plath,García Márquez, Borges, Cortázar és még sokan mások.

Ahogy megyek az utcán, zenét hallgatok, figyelem az embereket. A zene óriási inspiráló erővel hat rám, hallgatása közben a legegyszerűbb külvárosi részlet is fennkölt, filmbéli hangulatot nyer. Úgy érzem, ilyenkor kinyílik a lelkem.

Fásultan időző (f)alak

Március van, kedd reggel, hallgatom a híreket,
kedveszegett hangulatban keresném a rímeket,
hogy húszévesen van reményem, ne számíts most arra.
Az ablakban bár hársfa, ezüstfenyő képek,
elmosódó messzeségbe lemondóan nézek.
Nincs kilátás, jókedvemben nem fakadok dalra.
Falamon meztelen Vénusz fekszik,
tükörben lidérces alak.
A napfényes levegőt árnyasra festik
a fásultan időző falak.

Ülök, nézek, kávécsepp a csészén,
nem tudom leírom-e majd a végén,
ember küzdj és bízva bízzál.
Elnézést kérek tőletek én azért,
fohászkodni tudok csak könnyed dalért,
idő telik s mindig bírál.
Úgyse tudom női verset ki olvas,
jelenleg ki miben van,
lebegő lírára, úgy ahogy van, ki szomjas,
írhatta azt akár kan.

Mondta apám ezt minden alkalommal:
Mi a faszt akarsz ezzel a tartalommal?
Csinálj valami hasznosat inkább.
Majd, ha leteszel valamit az asztalra,
s lebaszta könyvem az aszfaltra,
és volt még ennél is cifrább.
Mégis mennyire igazam van látjátok,
a valóság gyötrő.
De vannak helyette ábrándok,
kábítja magát a költő.

Nem ajánlás:

Ne olvass, hisz értelmetlen,
bár sok ember hisz érzelmekben
továbbra is remélem.

Útszéli vers

Eljövök otthonról, mert idegbeteg vagyok.
Hova bújjak el? Nincs egy nyugodt sarok.
Hiába nem rossz a fotel, az ablak,
minden csak testet ad a bajnak.
szenvedek, elmegyek.

Ülök az út szélén, szódával kezemben, 
Várom, a sok ellentmondás eresszen, 
a városban, a világ közepén.
a dallamos levegő könnyedén,
beteker, betakar.

Most fesztivál van a városban,
mindenki érkezik máshonnan,
hogy akármit felejtsen,
ha a valóság nem lenne kegyetlen,
nyár este, jól esne.

Gondolatok egy arckép előtt

Mennyire sokat mond egy arc, egy testtartás,
az Isten jelenléte mindebben,
a horizont itt húzódik, rajta egy pont a végtelen,
a holdfény sugara őszi éjjelen,
a kérdés is képtelen,
a fény a Holdról ide hogy kerül?
Az űr a csillagokkal itt bujkál belül.
Itt a nagy rejtély, s benne te egyedül.
Vagy én? Dereng a holdfény.
Úgysem tudom megérinteni.
Miért zaklat úgy, mi ennyire isteni?
Miértjét, látod? Hiába is kérdezem.
Könnyem törlöm, mégsem maradok fénytelen.
Sötét út a magány, de ott a pont, a végtelen.