Miért nem lettem futballista?

Temesi Ferencnek és – esetleg – Marco Rossinak

Bevallom őszintén, T. Ferivel ellentétben engem sohasem izgatott a kérdés, miért nem lettem például (amit a rokoni kérdésekre egy időben illedelmesen felelgettem, hogy békén hagyjanak) építészmérnök vagy éppen fogorvos, rendőr, jogász, kazánkovács, tanár, vízvezetékszerelő, tűzoltó, katona, netán vadakat terelő juhász. Az viszont, hogy miért nem lettem az, ami évtizedek végtelen során át jóformán minden (nagyjából a hatodik és a tizenkettedik életév közötti) fiúgyermek akart lenni, életveszélyes, mindent elsöprő, esztelen sóvárgással: FUTBALLISTA – nos, ennek feltérképezése, úgy gondolom, megér egy-két múlt- és koridéző tanulságot. Vagy akár néhány kósza korszellem-életkép-szeletkét ebből a keservesen gyönyörű magyar világból.

A külvárosban, ahol cseperedtem, apám kétségtelenül tekintély volt. A Domonkos Pista nemcsak városszerte ismert, kiváló szobafestőnek, de ősrégi rókusi bútordarabnak is számított, az arrafelé egyik legvonzóbb produktum – a sport – okán. A vasutas egyenruha, melynek jelvénnyel ékes, prémes nagykabátját, „ruszkisapkáját” vagy fura-jellegzetes zubbonyát-kabátját távolságtartó csodálattal, de egyféle megnyugtató megszokottsággal nézegettem, a szegedi vasutasok sportklubjának, a SZVESE-nek kitartó, ragaszkodó és színvonalas szolgálati bizonyíték-együttesét. Apámnak a MÁV nemcsak állást biztosított, tehát megélhetést, de a kor menő, vagyis a kiemelkedés, az ismertté válás útjához szükséges eszközt – a sportolást, ezen belül a futballt – is. Az 1936-ban elkészült, az ötvenes években még majdnem vadonatújnak számító, még mai szemmel is kifejezetten tűrhető külleműnek és komfortfokozatúnak minősíthető – az egykori pesti országút mentén, a Kossuth Lajos sugárút Izabella hídi, a városból kivezető felüljáróhoz közeli végén levő – SZVSE-pálya apám jóvoltából szinte a család második otthonának számított: őt itt a jegyszedőtől a szertárosig mindenki ismerte, úgy-ahogy családját is. A legeslegelső ülésekből – közvetlenül a futópálya mögötti páholyból – nézhettem valamikor 1961 táján Sándor Csikart, amint tőlünk alig néhány méterre száguldott el védője mellett az obligát, bokáig legyűrt sportszárakkal (apám csak lábszárvédőnek nevezte), ördöngös, közelről is egészen fantasztikusnak tűnő cselekkel. Eleven roma kisördög volt ő a Rókussal szomszédos Móravárosból, bár akkor már nagymenőként, az Aranycsapatot is megjárva, MTK-sztárként tért haza, hogy porrá verje a földijeit valami kupa- vagy barátságos meccsen.

A kordokumentumok szerint 1920. augusztus 15-én Szegeden született Domonkos István bácskai (magyarkanizsai) szülők (Domonkos Mátyás, Mucsi Anna) gyermekeként. 1935-től, azaz 15 éves korától 24 évesig, azaz 1944-ig a Szegedi VSE játékosa volt, bár közben két évet – 1938-tól 1940-ig – a Szeged FC-nél töltött. 1944 májusában összeházasodtak anyámmal, s talán emiatt, talán a háború, vagy netán amiatt, ami a rokonokkal a Délvidéken történt, még abban az esztendőben felhagyott az aktív játékkal. Huszonegy-huszonkét évesen ért a csúcsra: az 1941–42-es bajnokságban az újra NB I-es SZVSE jobbhátvédjeként 13 NB I-es meccset játszott, többek között az Újpest, a Diósgyőr, a Kispest, a Csepel, a Salgótarján és a visszacsatolás után ismét a magyar bajnokságban szereplő Nagyváradi AC ellen (utóbbiak ellen ráadásul idegenben). A NAC abban az évadban még csak az 5. helyezést érte el, nemsokára azonban az első vidéki magyar bajnokként ünnepelték, de már akkor nagy csapat. Az 1941. október 12-ei váradi találkozón a Papp – Domonkos, Varga, Kalocsai – Balogi, Sebők – Korányi, Bakos, Pél, Halasi, Tihanyi felállású SZVSE-gárda megsemmisítő-megalázó 7:0-ás vereséget szenvedett a házigazdáktól, akiknél a legnagyobb sztárt, a válogatott balszélsőt, Bodola Gyulát kellett volna apámnak fognia. (Ma a nagyváradi stadion az ő nevét viseli.) „Hát az bolondot csinált belőlem, fiam”, hallom még most is Domonkos István hangját.

Az udvaron kétféle módon lehetett hódolni a labdával való foglalatoskodás szenvedélyének. A rókusi, többnyire egyemeletes házak különleges átmenetet képeztek a kicsinyített proletár bérkaszárnyák és a szegényebb parasztpolgári porták között: a főépület földszintjén egy-két-három szoba-konyhás, emeletén ugyanennyi és ugyanilyen lakás, kicsinyke gang, végében a közös vécé. (Udvari kút csak a hetvenes évekre lett, addig a minden második-harmadik sarkon található nyomós artézi kutakhoz járt a jónép.) A főépület vagy többé-kevésbé gondozott kertet fogott közre, amelyben virágágyasok váltakoztak paradicsommal, zöldségekkel teleültetett földdarabkákkal, vagy kisebbfajta, az utcai, többnyire fakerítésig húzódó, téglalap alakú füves térség terült el, melynek szélén-közepén a poroló állt. És mivel a mi házunkban ilyen tér is volt, vagy ott rendeztünk kisebb-nagyobb fejelőpartikat, később lábtengó-meccseket, vagy – egyéni felkészülés gyanánt – az egyik területhatárt jelentő tűzfalnál gyakorolhattunk, milliószor nekirugdalva a lasztit a nagyobbrészt már leomlott vakolat alól előbukkanó téglának, sűrű, monoton, nagy veszekedés-gerjesztő dübögésekkel, órákon át. Apám, sokadszorra ki-kinézve társas, később magányos futball-produkcióimra, egyszer jó hangosan odaszólt a kútról éppen hazaérő és befelé siető anyámnak: „No, ebbű’ fucista az életben nem lösz”. Ami nagyjából úgy hangzott, ahogyan a római szenátorok befejezték: dixi. Megmondtam, ezzel kész, nincs vita.

Persze, ezt eszem ágában sem volt tudomásul venni. Sőt: biztató és a fentieket cáfoló véleményeket kaptam úgy harmincéves koromig. A Puskás meg a Szatymazi utca sarkán, salakos térségen játszottunk Kovács Laciékkal, jobbról jött a beadás, beletettem a lábamat, belsővel. Derékszögben változtatott irányt a labda íve, és már be is suhant a két tégla közé, vagyis a kapuba, Kovács Laci ujjongva ölelgette-csapdosta a vállamat, a hátamat: „De szép, apám, de szép!”

Azért nem volt minden fenékig tejföl akkor sem. Komáromi Karcsiék egyemeletese mellett világ csodájára új ház épült, méghozzá egy kockaház, olyan, amilyet a falvakban egyre többet lehetett látni. Jójárték költöztek oda két, állandóan puffadtnak tűnő, jól táplált-fejlett fiúval, annyi helyük volt, hogy még albérlőket is tartottak – ilyen sehol sem volt Rókuson. A két egyetemista fiú gyorsan összehaverkodott Karcsiékkal, a zömök, izmos Ottó meg a langaléta Czabarka, akit Karcsi csak Zavarkázsnak hívott, a kocsiút és a járda közötti füves térségre már szervezték is a meccset, egyre gyakrabban, szinte már rendszeresen. Ők voltak a két csapatkapitány, ők verbuválták a legénységüket, irányítottak, értékeltek. Ottó az egyik meccs végén odaszólt a Zavarkázsnak: „Te, én nem is értem, hogyan lehetett ez a Domonkos most ilyen, néha olyan jó megmozdulásai vannak…”

A sajtócsapatba is simán bekerültem, mikor a SZÚR-t, azaz a Színész-Újságíró Rangadót rendezték. Még a pestiek is odajöttek a szegedi színészek mellé, Juhász Jácint, Nemcsák Károly. Otthon, Rókuson, a Hunyadi téri Dózsa-pályán mérkőztünk, telt ház előtt. Volt ott tengernyi sör, kamerák, fotózás, minden. Mesterem-mentorom, Nikolényi Pista egyfolytában üvöltözött (velem is): „Domi, gyere hátra, a keserves életbe, Domi, hátra, Domi!!!”. Aztán amikor a tizenhatos előtt jött egy veszélyes beívelés, s az ellenfél két csatára is rámozdult, egy nagy csukafejessel fölszabadítottam. Veszélyes is volt, a szemem sarkából láttam, ahogy lábak lendülnek a fejem felé, de Nikol odakiáltott: „No, ez egészen jó volt”, s én boldog örömmel feszítettem ki a mellem. Igaz, a második félidőben többedmagammal lecseréltek, de végtére is, mondogattuk, már öreg vagyok, harminc felé járok, hát persze.

Bő két évtizeddel korábban történt, hogy Albert-rajongóvá váltam. Nyolcéves lehettem, amikor az addigra már kívülről fújt „poszt-aranycsapat”-névsor – Grosics – Mátrai, Sipos, Sárosi, Bundzsák, Kotász, Sándor, Göröcs, Budai II., Tichy, Fenyvesi – kénytelen-kelletlen módosult: a nagy magyar–svéd (3:2) és magyar–nyugatnémet meccs (4:3) után Budai II.-t az alig 18 éves Albert váltotta föl, hogy azután majdnem másfél évtizedre több nemzedék eszményképe legyen. Az 1962-es chilei vébét csak rádión közvetítették, s az össznépi rajongás dacára Szepesi ripacs gegőzését már akkor is ösztönösen utáltam, de négy év múlva az angliait már a tévében néztük, s ámultunk Alberten. A mi generációnk évszázad-mérkőzése az 1966. július 15-i, liverpooli 3:1-es magyar–brazil volt. Én 15 évesen izgultam végig. Apám sűrű könnyek között, meglepően keveset beszélt. „Ez már majdnem olyan. Ez már majdnem olyan” – motyogta kétszer maga elé, s én bámultam rá megilletődve. Albert, mint egy nagy kígyó, úgy siklott át a világ legjobbjai között, hallottam szellemi nevelőapámtól, Dénes bácsitól, akit – úgy tudtam – egyáltalán nem érdekelt a foci. Engem szenvedélyesen. Egészen pontosan nagyjából tizenöt éves koromig. Akkor azonban jött a másik nagy métely-cirkusz, korosztályi és korszellemi alapon: az úgynevezett beat, amely hengerelt, lesöpörte a pályáról Pelét és Eusebiót, később Beckenbauert és Cruyffot, Albertékről nem is beszélve Bene Feriről, Varga Zoliról, Mészölyről, Mátrairól meg a többiekről. Amikor 1969-ben bekövetkezett a marseille-i tragédiának nevezett fordulat – a világbajnokságok történetében először nem jutottunk a legjobb 16 közé –, már az irodalom és a remegő indulattal rejtegetett-dédelgetett 1956 bűvöletében leledztem. A november 2-i Irodalmi Újság, Déry Tibor novellái vagy Utassy József versei magabiztos hódítással vették át sziklakemény jobb- és balbekkek, gólerős centerek és szélsebes szélsők trónszékeit. Bár a hetvenes évekre a halovány feltámadás reménye, és az ekkor már ismert Végh Antal országos megrázkódtatást okozó pamflet-könyvecskéje, a Miért beteg a magyar futball? megtette a magáét, érdemi változást mégsem hozott. A futballban is inkább az irodalom érdekelt. Moldova György és A verhetetlen tizenegy. Tirnauer – Ásó, Kapa, Steinitz, Jascsák, Podhola, Sipőcz, Kohn Géza, Halász, Vadász, Madarász. A Gráf, a részeges jobbhalf. A zöld-fehér menyasszony. És a többi. Első feleségem öccse, a nálam 14 évvel fiatalabb Tamás rajongásának engedve mégis megszállottan, súlyos visszaesőként néztem a ’78-as argentínai meg a ’82-es spanyolországi vébét: Nyilasi és Törőcsik és Détári, ha nem is érték el Alberték presztízsét, azért remeknek láttam őket! Szoros volt a meccs, no, nagyon is.

És közben elérkezett számomra a nagy nemzetközi szereplés: 1980 őszén a lisszaboni Alfama negyed piacterének kocsmájában ültem többedmagammal, s miután kiderült, hogy magyarok vagyunk, a jó negyvenes, kétszáz százalékosan ibériai ábrázatú kocsmáros elkiáltotta a varázsszót: „PUSKÁS!!!” Mire én – a hely szelleme előtt tisztelegve – máris a Real híres hármasával válaszoltam: „Di Stefano, Puskás, Gento!” De arra, hogy a tulaj erre önkívületbe esik, arra egyáltalán nem számítottam. Mert ami ezután következett, legalább annyira hihetetlen, mint amennyire – négy és fél évtized távolából megidézve is – szívszorító és bámulatra méltó, lélegzetelállító és felemelő egyszerre. A férfiú ugyanis, mintegy transzban, kiugrott a pult elé, „Puskás! Gento! Puskás! Gento!” – kiabálta egyfolytában, felhúzta bal lábán a nadrágszárat – hegek, forradások sora, viharvert térkép a bokától a comb közepéig –, és a kiabálása már az egekig ért: „Eu Gento! Eu Gento!” „Én vagyok Gento.” Papírok, igazolványok, fényképek özöne került elő szemvillanásnyi idő alatt. Megragadta a karomat. Megrázta. Lenyomott egy székre. Felpattant, mutatni akart valamit. Fölemelt egy parafadugót, földobta, oxforddal belesarkalt, úgy, hogy az a homlokára pottyant, és kissé előredőlve, diadalmasan befejelte a pult fölött sorakozó üvegek közé.

„Én vagyok Gento!”

A negyedik vagy az ötödik pohár... Külön hátulról hozatott bor… És a ránk zúduló monológ-cunami… Senkit nem zavart, hogy egy árva szót sem értünk belőle. Illetve annyit mégis, hogy rólunk meg a mi Öcsinkről van szó. Túláradó, ragaszkodó, hamisítatlan mediterrán rajongással, olyan szeretettel, amilyen csak arrafelé, a Mediterráneumon terem. Jó srác volt, nagy vagány, klassz barát, nagy, nagyon nagy játékos, grandioso, grandissima! A legfelső fok, teljes önkívület. Igen! És Albert is. Meg Mészöly! Játszott ellenük. Mátrai! Két könyökét felemeli, úgy mutatja az egykori Fradi-hátvéd keménységét. Nyilasira meg Törőcsikre kicsit legyint. Mészöly most a kapitány, tudja. No, de Pancho! Igen, megint Ő.  Könnyek, egy-két pillanatra távolba meredő tekintet… A poharakat már régóta nem érdemes számolni. Néz, csak néz rám, néha nagy nehezen próbálnék megszólalni, de nem hagyja, s közben néz, veregeti a vállamat: „A magyarok, a magyarok!” A fejem már igencsak nehezedik, mikor kikísér, és mint egy apa vagy báty hosszú útra indulás előtt, integet, valószínűleg az idők végezetéig… A nagy Real Madrid legnagyobb balszélsője ott, a portugál napsütés délutánjában csak mosolyog, mosolyog egyre, szélesen és végeérhetetlenül.                           

Ám mindezek után jő a legutolsó igazi Kádár-év, az a nagyon is rendkívüli 1986, és mint minden – szerelem, politikai rendszer, életforma-életvitel, szokásrendszer, lakóhely, minden, minden – összeomlik a fociba vetett, s még mindig dédelgetett hit is, s a szó teljes és tökéletes értelmében kifordul magából: a negyven éve hódoltató birodalom csapatától kapott 0:6 megrendít. Ez a csapás kezdetben öntudatlanul, később már mind tudatosabban a klubcsapat-rajongás helyére lépő válogatott-imádat mélyen emocionális viszonyrendszerét a fonákja fordítja. Ahogyan a politikum, az illegalitás, a féllegális szervezkedés, a Jurta Színház és az MDF közeledik – a jó tíz évvel korábbi szamizdatozásból mintegy szárba szökkenve – úgy távolodik és vész valami posztkádári, rossz (mosogatólé?- doh?-) szagú ködbe az elődöntők és selejtezők, szögletek és partdobások világa. És közben igen korán – már a hazugul „a csodák évének” nevezett 1989-ben! – be kellett látni, hogy helyezkedni bizony nemcsak a futballban roppant fontos, sőt, messze nem is ott a legeslegfontosabb és legkönyörtelenebb.

Hogy úgy 1987-től 2015–16-ig a magyar futball körül mi és hogyan történt konkrétan és elvontan, az események és a folyamatok, a jelenségek és a lényegi összefüggések szintjén: körülbelül úgy és annyira érdekelt, mint hogy az Északi-sarkon milyen a diabetikus édesség-ellátmánya az eszkimóknak. Igaz, Döbrentei Kornél barátom közben szinte folyamatosan, vagy legalábbis aránylag sűrűn mesélt ama híres Szocreálról, a magyar írók Kádár-korszakbéli legendás futballcsapatáról, ám Emma néni Török utcai kocsmájában Simonffy András vagy Tamás Menyus megjelenése komoly konkurenciát jelentett. Csurka István kapusteljesítményei, Mezei András vagy Végh Antal kalandjai, vagy éppenséggel Moldova György történetei is sorjáztak szépen. (Utóbbival egy-két évvel halála előtt, midőn már hosszabb ideje nagyon nem akartam volna vele találkozni, összeakadtunk a Batthyány téri Vigadóban. Kornél, a futball makacs csapatszellemében, vagy legalábbis annak ellenállni nem tudva, nem bírta ki, hogy tiszteletét ne tegye a Gázlámpák alatt és az Őrség panasza szerzőjének asztalánál. Akkor kénytelen-kelletlen el kellett gondolkodnom ennek a páratlan labdajátéknak az időtlen emberi összetartozás maradványait őrző hogyanján-mikéntjén, amely, lám, az óriási eszmei-világképi-karakterbéli különbségek dacára ott, abban az ivóban legalább egy pár perces valós és jelképes koccintás erejéig kibékít és egységbe vonz. Felhúzatja valakivel a csapatkapitányi karszalagot, sokat tapasztalt, bölcs játékvezetőként egymáshoz érinti a vadul egymásra meredő, egymástól egymillió ok miatt igen távolra került ellenfelek kezét, és tán még egy futó összenézésre is futja az erejéből-idejéből. Mint amikor a váratlanul nagyot döccenő villamoson két vadidegen ember egymásnak ütődik, majd haloványan, csupán a másodperc tört részéig egymásra mosolyognak a véletlen hülye játéka fölött, titkon érezve, hogy nagy és rendkívüli élményben volt részük: abban, hogy az emberek valahol, talán a lelkük legeslegmélyén, mégsem egészen, mégsem végzetesen idegenek egymástól.)

Aztán az Úr 2016. esztendejének június havában, annak is 15. napján egykori elnököm, akkor főigazgatóm, Bíró Zoltán (MDF, majd RETÖRKI) a titkárságról pezsgőt hozatott a szobájába, és az odarendelt tagsággal vidáman koccintott arra, hogy a Magyarországot sanda és alattomos, számító politikai célzattal még közvetlenül a meccs előtt is lenéző-ócsároló, fúró-faragó szomszédot, Ausztriát a magyar válogatott az Európa-bajnokságon nem akármilyen mérkőzésen, nem akármilyen gólokkal 2:0-ra legyőzte. Több volt ez nagy és szokatlan, rendhagyó győzelem-ünneplésnél, még emlékezetes diadalkitörésnél is: az örök magyar újjászületésre emeltük poharunkat. A bizonyosságra, arra, hogy életünk legnagyobb eseménye az, hogy magyarnak születtünk. (Bíró Zoltán még egyetlen egyszer, néhány hónap múltán ismételte meg fenti cselekedetét: amikor Donald Trumpot választották meg – akkor első ízben – az Amerikai Egyesült Államok elnökévé.) 

Az akkor elkezdődött új korszak alapvetően változtatott meg szinte mindent, főleg, ami a „miért nem lettem futballista?” örökérvényű kérdéskörének kor- és fejlődéstörténeti vetületeit illeti: föl kellett ismernem, hogy a magyar futball egészen rendkívüli módon vált mostanra végre újfent és valóban a maga helyén: nemzeti üggyé. Arról a sportágról beszélek, amelyet a szovjet hódoltság kezdete óta a panem et circenses fő eszközeként alkalmaztak, de amely ennél összehasonlíthatatlanul több. Ugyan rájöttünk, ráéreztünk tizenkilenc-húszéves korunk táján arra a szelep-szerepre, amit a focinak szántak, a fentebb végigrajzolt hullámok éltek és hatottak, olykor el- és beborítani igyekeztek, döntögetni próbáltak a lábunkról. A foci, nyilvánvaló szelep-szerepe ellenére, a szocializmusban mégis gyakorlatilag egyedül adott teret a nemzeti érzés megélésének. Ami a március 15-i ünnepeken évről évre így vagy amúgy megmutatkozott, a Népstadionban kissé másféle köntösben tette (mert ott – annyira, amennyire – tehette) ugyanazt. Az a kényszerű és korlátozott funkció, amely ily módon a futballra hárult, és a futballban fejeződhetett ki, a nemzeti válogatott szereplése kapcsán a hódoltság utáni, 1990-et követő jó negyedszázados – törvényszerű – kihagyást követően a 2010-es évekre igen-igen sajátos, eredeti és izgalmas formákban vált újszerűvé; a magyarságtudatot, a nemzeti önérzetet, az úgynevezett identitást nemzedékeken átívelő módon is másként meghatározni képes, eredeti és nagyhatású, majdhogynem rendkívüli tényezővé. És 2016 nyarára Magyarországon mindenki újra megszokhatta, hogy nemzetiszínű zászlók és a koronás kiscímer alatt vonulni, a történelmi Magyarországot ábrázolni-felmutatni, a Székely Himnuszt énekelni, egyáltalán: a magyarsággal kapcsolatban bármit, bárhol nyíltan hangoztatni a legtermészetesebb szabad emberi tevékenykedések közé tartozik, pontosan úgy, mint az esti séta vagy a padon üldögélés egy parkban. Az osztrákok fölött aratott győzelem után és az egész EB-szereplés során mégis gigászi népünnepéllyé változtak a pesti utcák, talpig nemzetiszínbe öltözött, kedves fiúk és lányok táncoltak önfeledten nagykörúti villamosmegállók műanyag tetőin, hogy aztán 2021-ben össznépi fiesta alakuljon ki Fiolának a világbajnok franciák elleni gólja után a Városligetben és kismillió szórakozóhely teraszán. A válogatott meccsek előtti többezer fős menetek a Keleti pályaudvartól a stadionig valamikori MDF- vagy MIÉP-seregléseket idézik, nemcsak küllemükben, de szinte hangulatukban is. A címeres mezek, az indiános arcfestés vagy az új, meglepően egységes, jó ízléssel elfogadott-megszeretett-elterjedt futball-himnusz, a Nélküled már az elszakított magyar milliókról dalol, akikre nem figyel a világ. A dzsungel könyvének jelszava is egészen új értelmet nyer, amint tízezrek éneklik megrendülten: „Mi egy vérből valók vagyunk”.

Valami történt, valami történik. A futballból, a futballtól. A futballal. Is.

Az idők változnak, és minden látszat dacára – változunk mi is velük. Az emblematikus kép, midőn az Izland elleni sorsdöntő meccsen az egyenlítő gólt szerző Nego Loic, majd az angoloknak Angliában a negyediket rúgó Gazdag Dániel átszellemült arccal megcsókolja mezén a Szent Koronával ékes ősi magyar címert: ennek az új, remény- és örömteli érának a szimbóluma. És hagyjuk most, hogy ehhez mennyire kellett Marco Rossi karizmája vagy Szoboszlai Dominik klasszisa, Szalai Ádám hite vagy éppen Orbán Viktor régi-régi keletű foci-őrülete – az örökegy evidencia vagy éppen az évente több alkalommal, több válogatott mérkőzésen megtapasztalható tény sokkal fontosabb hatóerő. Az, amit Kossuth úgy fogalmazott meg: „Minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga, amire nemzeti létérdekében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: »lehetetlenség«. Az ily kitartó, az ily megtörhetetlenül állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak, s még a fátum is megtörik.”

És a meghajlott fátum fölött ott ragyog az áhítattal megcsókolt címer, a szívre tett kézzel énekelt Himnusz vagy a válogatott futballista (Sallai Roland) száján spontán kiszaladó, szinte kiszökkent mondat: „Hiszen a hazánkért küzdünk…!”

Túlzások nélkül: egy, a régit furcsán újszerűvé változtató, borzongatóan kellemes folyamat kellős közepén tartunk. Lehet, éppen emiatt mégiscsak futballista (is) lettem valahogy. Még akkor is, ha akkor régen ott, Rókuson Ottó igazat szólt: „Én nem is értem, hogy lehetett ez a Domonkos ilyen, néha olyan jó megmozdulásai vannak…”

A nyitóképen Nego Loic, a magyar válogatott futballistája a 2020-as EB-pótselejtezőn Izland ellen szerzett egyenlítő gólja után megcsókolja a címert a mezén.