„Nem a való hát: annak égi mássa”
(Arany János: Vojtina Ars poétikája)

A pisztoly csöve majdnem ugyanúgy a halántékom előtt lebegett, mint a főszereplőnek a Harcosok klubjában. Pedig még néhány órával ezelőtt a szerkesztőségben ültem.

– Menj, készíts riportot a Mesterrel! – szólt hozzám aznap reggel a főnököm, akár egy ókori hadvezér a döntő ütközet előtt az ellenség hadi helyzetét tudakolva.

– A Mester meggárgyult. Nem lehet vele riportot készíteni. Folyamatosan az ötven évvel ezelőtti kalandjairól mesél, hogy miképpen csörtetett be abba a német fodrászüzletbe, és közben azt kiabálta, hogy where is my brother? Mert ott lakott a bátyja, csak hátul volt a bejárat. És ő a szocializmusban még nem látott olyan lakóházakat, melyekben a földszinten üzlethelységek lettek volna. A szőke fodrászlányok persze elképedtek. Jó, hogy nem hívtak mentőt hozzá. Tök unalmas. Vagy elképzelt, de soha nem volt szerelmére emlékezik, akivel állítólag órák hosszat evezett a genfi tavon, mielőtt a nő a karjaiba hullott. „Csillagfényes éjszaka volt” – utánoztam a Mestert reszelős orrhangján –, „a Hold már éppen felkelőben...”

– Ne pojácáskodj itt nekem! – kiáltott fel a főszerkesztő. – Ha nem akarsz egy menő irodalmárral interjút készíteni, akkor elzavarlak valamelyik gazdasági témájú sajtótájékoztatóra! Na, látod? – enyhült meg, mikor észrevette, hogy cihelődök.

– Jót fog tenni a reputációdnak – tette még hozzá, és intett, hogy tűzzek.

Bár semmi kedvem nem volt a vén, reszkető hangú, remegő kezű Mesterrel találkozni, mentem. Elküldhettem volna a kérdéseket e-mailben, de a felesége szerint már majdnem egy éve, hogy utoljára nyitotta ki a laptopját. És akkor is csak bámult rá, mint a borjú...

– Mit csinál? Nem nézz...? Mi a franc?

Nekem jött egy marha. És most vigyorog, mert majdnem leejtettem a táskámat. Tovább megy, visszapillant, és rám röhög.

Ha akkor képben vagyok...

De nem voltam képben. Rövid ideig bosszankodtam, majd felugrottam a körúti villamosra.

A Mester ezt is úgy mondja: „a tujára.” „Tujáztunk egy sort.”

Közben itt aszfaltmeleg. A villamoson meg bedöglött a légkondi. Izzadt testek, lökdösődés. Megtapogatom a tárcám. Megvan.

„Képzeld csak, legutóbb át akarta adni a helyét egy fiatal, csinos lány. Mondtam, hogy megy ez még nekem. Erre azt kérdezte, hogy más is megy?”

Ekkor lökődik nekem egy kirúzsozott negyvenes.

– Hogy képzeli? Nem szégyelli magát?

– De hát én... – dadogok.

– Az ilyeneknek börtönben a helyük!

– Molesztálod a húgomat? Hogy rohadt volna meg az apád farka, mikor megcsinált!

Utóbbit egy szekrényhátú mondja. Amíg én a Mester régi történetein lamentáltam, egy szemvillanás alatt belém kötöttek.

A szekrényhátú meg éppen felemeli az öklét. De még időm sincs megrémülni, mert megállóba értünk, és olyan gyorsan szállnak le, mintha itt sem lettek volna. Mintha én álmodtam volna az egészet.

Mechwart tér. Még kettőt megyünk és végállomás.

Csak a Mester lakásán veszem észre, hogy nincs meg a pénztárcám.

– Szóval, ott, a Genfi tó partján... – meséli el ő százhuszonötödször. Hogy amikor ifjú volt, és tényleg nagyon menőn nézett ki – volt haja például, nem is akármilyen göndör, mutogatja a megsárgult fényképeken –, és akkor beleszeretett a bátyja elvált feleségébe, pedig nem beszélt egy árva kukkot sem németül, a csaj sem magyarul. Alacsonyszintű angolsággal trécseltek, és akkor...

– Cukorral kéri? – ezt a Mester felesége kérdezi.

– Nem kávézom. Csak egy pohár vizet...

– Te nem figyelsz rám! Ti fiatalok mind ilyenek vagytok. Fogadok, nem is olvasol klasszikusokat. Csak azt a hülye telefonod nyomkodod most is.

A Mester ezeket egészen nyugodt hangon mondja.

– Bocs, csak a tuján...

– Tuján? Milyen nyelven fecsegsz itt nekem?

– A Mester nevezte legutóbb így a villamost... Hogy tuja… – nyögöm.

– Az egy örökzöld a kertben. Vágod?

– De hát Mester! Hallottam.

– Sosem mondtam ilyet. Te egyre hülyébb vagy, gyermekem.

Tessék. Nem elég, hogy lenyúlják a brifkóm. Sérteget.

– Talán rosszul emlékszik – próbál segíteni az asszony.

– Minden bizonnyal.

– Az én időmben volt egy olyan gyógyszer az agyi demenciára, hehe...

Mi volt a neve, Lujzácska?

Ez már a második sértés. Mazochista vagyok én? Akkor látom, hogy a Mester egyik bajsza lekonyul, a másik meg szemlátomást fehéredni kezd. Aztán meg sötétedni.

– Mondtam neki a villamoson, hogy az is megy. Annak a fiatal lánynak.

– Cavinton, szívecském, cavinton.

– Te miről beszélsz, Lujza? – fordul a felesége felé a Mester. Akinek eddig már hetvenkilenc könyve jelent meg, és nemrégiben megkapta...

– Te kérdezted a gyógyszer nevét, szívem.

– Az én gyógyszeremét?

Mester tágra nyílt szemmel néz. Ezalatt feláll a lekonyult bajsza. Valami nem oké itt nekem. Míg nem figyelnek rám, gyorsan végigveszem, mi lehetett a tárcámban. Személyi, lakcímkártya, jogosítvány, bankkártya... épp elég a bajhoz.

– Nem. Nem a te gyógyszeredét. Nem annak a nevét mondtam.

– Akkor meg minek?! Minek mondod? – üvölt a Mester. Úgy üvölt, hogy leesik a bajsza. És az orra hirtelen bevörösödik és megnő. Nem úgy, mint Pinocchiónak, nem, csak egyenesen előre, mint a rajzfilmekben, hanem mindenfelé, akár egy túlméterezett krumpli.

– És akkor kacsingatott rám! – a combját csapkodja. – A lány a buszon kacsingatott!

– Nem a villamoson? – kérdezem óvatosan.

– Nem érted, te sváb köcsög, hogy a vonaton?! A vonaton történt... történt... történt.

Mint egy lejárt lemez. A Mester a díványra rogy. Felesége felsikkant, felugrik. Vizes borogatást hoz, párnát a feje alá.

– Most jobb, ha elmegy, kedves...

– Artúr a nevem – jegyzem meg, nem törődve az újabb sértéssel a származásomat illetően – harmadik! –, és gyorsan felállok. – Azért még volna egy kérdésem.

– Ne most! Nem látja, hogy rosszul van?

Megmakacsolom magam, akár Colombo nyomozás közben.

– Nem is zavarnám, de muszáj megkérdeznem. Csak két perc – és meglebbentem nem létező ballonom szárát.

– Mondja! – Nem néz rám, elalélt férje arcát simogatja a borogatással.

– Lehet, hogy a férje már nem a férje?

– Nem váltunk el, ha erre gondol.

Túl gyorsan jött a válasz.

– Nem erre gondoltam. Hanem hogy ez az ember az ő alteregója. A hasonmása.

– Mit számít az! Nekem akkor is fontos.

Ballagok ki a villából, s legszívesebben rágyújtanék egy szivarra. Ha nem hiányozna a tárcám, tényleg egészen Colombónak érezném magam.

Ám ekkor elém lép egy fura alak. Vékonydongájú, mellbe taszajthatnám. Rám vigyorog, majd dalra fakad:

– Csillagfényű éjszakán, miről álmodik a lány?

És egy marha nagy stukkert húz elő. Amiről már beszéltem.

– Elfelejted, hogy itt voltál, ugye?

Nekem a mai nap után, már nincs félnivalóm. Pofátlanul visszakérdezek:

– Cserébe mit kapok?

– Két nagy pofont. De, hogy lásd, milyen jófejek vagyunk...

Félig hátrafordul, közben le nem venné a szemét rólam. Egyik kezével a mordályt markolja, a másikkal int egy bokor felé. Onnan kászálódik ki a szekrényhátú.

– Nocsak, egy ismerős! – állapítom meg.

– Te csak ne humorizálj. Ha aláírod ezt – zakója belső zsebéből egy négyrét összehajtott papírt vesz elő –, akkor visszakapod a tárcádat. Meg ami benne van.

– Naná, hogy aláírom.

És belenézek a szövegbe.

„Alulírott ... Artúr, tanúsítom, hogy találkoztam a Mesterrel, szemtől szemben láttam a Mestert, aki tényleg a Mester, és nem egy mesterséges intelligencia irányította klón, ahogyan azt egyes rosszindulatú körök a Mesterről terjesztik. A Mester egész látogatásom alatt birtokában volt a korábban számos alkalommal megcsodált bámulatos szellemi képességeinek. Sziporkázott... stb.”

Innen már nem volt annyira érdekes.

Dátum, aláírás.

– Hát akkor, erről van szó?

Ezúttal tényleg meglepődöm.

– Ne mond, hogy nem jöttél rá. Szétlőjem a farkad?

– Kérek egy tollat.

– Nesze. Firkász létedre tollad sincs.

És köp egyet. Megemeli a kalapját. Szürke nyúlszőr, igazán elegáns. Egyáltalán nem úgy öltözik, mint a szekrényhátú. És mostanáig nem is úgy beszélt.

Nem firtatom, hogy miért cserélték ki a Mestert. És ha kicserélték, mit tettek az igazival. Sejtem, amúgy. Örülök, hogy megúsztam a „riportot”. Csak a miértre nincs válaszom.

A feleségem örült, mikor hazaértem. Meleg étellel várt, és ez egészen igazinak tűnt, ebben a szétmosott világban.

Másnap a neten olvasom reggelizés közben, hogy a nagyhírű Mester, akinek regényeiből számos filmes adaptáció készült, és ezekből rettentően meggazdagodott, tegnap délután szívroham következtében elhunyt. Végrendeletében a feleségét jelölte meg egyetlen örököséül.

Kérdés, gondolom, miközben kevergetem a kávémat, hogy ezért mi szükség volt a klónra?

De egy másik oldalon, amely nekrológot hozott, ez is kiderül:

„A Mester sokáig semmilyen pénzt nem volt hajlandó elfogadni a filmek után, amelyek a művei alapján készültek, hanem a neki járó összegeket az utolsó fillérig gyermekalapítványok, és más jótékony szervezetek számláira utaltatta. Ez a szokás azonban kilenc évvel ezelőtt furcsa módon gyökeresen megváltozott. Ezután minden pénzt, honoráriumot, díjat a saját számlájára kért, és egy vasat sem juttatott a korábbi támogatottaknak. A vagyonból házat, és jachtot vásárolt, előkelő helyeken üres telkeket, illetve svájci bankszámlát is akart nyitni, de az valamiért nem sikerült neki. Utóbbiról nincs pontos információnk, de úgy tűnik, a személyazonosságának igazolásakor valamilyen fennakadás történt. (Pedig mindenki jól ismerte az egész kontinensen.) Így aztán a pénz megmaradt részét hazai bankszámlákon tartotta. Feleségét jelölte meg örökös gyanánt...”

Minden világos. Már csak az a kérdés, hogy a feleség igazi feleség volt-e? Vagy csak klón, esetleg jól megszerkesztett robotnő, aki szétosztja majd a zsét a nyúlszőrkalapos, a szekrényhátú és a rúzsos maca között? Talán az utcán nekem ütköző férfi is köztük van? No meg, hogy tényleg a klón robbant le most, pont a látogatásom alatt, vagy a program a klónban? Mert az igazi Mester már régóta nincs az élők sorában. Efelől egészen biztos vagyok, gondoltam, majd besétáltam a szerkesztőségbe. Nem volt messze a lakásomtól.

Eredetileg nem ezért költöztem ide, de ez most jól jött. Illetve nem is, mert még töprengtem volna, hogy mi lesz a riportommal. Mert azt nem írhatom le, hogy a Mester összevissza beszélt. De hogy én láttam utoljára élve, abból kikerekedhet valami.

Ettől egészen felvidultam. Autók álltak mellettem, a dugóban, a kipufogógáz a mellemig ért. De ez sem zavart, meg a folyamatos dudálás sem. Mosolyogva fordultam be a sarkon, és akkor... akkor...

– Na, mi van kishaver? Csodálkozol, mi?

Mi tagadás, leesett az állam. A Mester állt előttem, a nagy meleg ellenére öltönyben és nyakkendőben. És egészen fiatalosan. És egészségesen.

– Itt a riportod – mondta, és a kezét nyújtotta, de én nem láttam a tenyerében semmit.

– Ne vacakolj már! Húzd elő a laptopod!

Szó nélkül engedelmeskedtem, akár egy robot. Tényleg nem tudtam, mire gondoljak. Az autók is megindultak közben, dübörgésük félelmetesen felerősödött.

Ő megérintette a gépemet. Ujja hegyéből vágódott be az a valami a laptopba, ott, ahol a bemeneti nyílás van. Ahol a pendrájvokat szoktam betenni.

– El se kell olvasnod, annyira kész. Na, szevasz – mondta még, és eltűnt, mint a kámfor.

 

– Kész van a cucc? – szegezte nekem a kérdést a Főnök, amint beléptem az ajtón.

– Aha…

A hangom reszelős volt, mintha ittam volna előző este.

– Ide vele! A legjobbkor készült el. A Mester ma repül el Karlovy Varyba az Arany Oroszlán díjátadójára, mert a legutóbbi regényéből készült játékfilm, A stukker és egyéb bohóságok felkerült a díjazottak listájára. Neked elárulhatom – fogta suttogóbbra –, hogy meg fogja kapni a fődíjat!

Én meg mintha évtizedeket öregedtem volna. Nem zavart már, hogy az Arany Oroszlánt Velencében adják át, és egészen biztos, hogy nem nyáridőben, uborkaszezonban.

Semmi sem zavart. Még az sem, hogy a laptopon nem csak a kész riport jelent meg – egyszer egészen epimodern és experimentális stílusban a vájt fülű irodalmároknak, és egy másik közérthetőbb, a nagyközönségnek; és az sem, hogy egy kis video is felkerült, amelyen a Mester fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel szaladgál a kertjében, és mutogatja büszkén a maga termelte málnát és paradicsomot, és az sem, hogy közben mindenféle zenék szólnak, a szférák zenéje – csak egy gondolat töltötte be kiszáradt agyvelőm tekervényeit, hogy haza mehessek, és jól kialudhassam magam. És mikor elindultam hazafelé, távoli otthonomba, az ismeretlen utcákon, csak mentem és mentem, és azóta is megyek, úszom a benzinfüstben, a fekete ég alatt, és nem tudom már, hogy hová és mikor, ha van még hol és akkor egyáltalán.