Kísérlet

Székelyhidi Zsolt Méhes Károly fotóinak inspirálására születtek

Égő
      Virágnak

Áramlás és kötés kettőse,
kibogozatlan, megoldhatatlan, 
folyamatos korlát betonsutba süllyesztve,
kőlépcső, le-fölemelt, bizonytalan
szféra, mindennel felérő falak döntött földhalomra.
Áradozunk különböző szinteken, alsó, felső fokon,
nagyszoba két szemközti oldala,
szárnyas ablakra néző padló és plafon.
Felgyújtott lámpa kényes fényviszonyában
mi ketten, szigetelésbe zárkózó egyenáram.
Finom feszültséggel földelt 
izzópár kötött megvilágításban. 

Félő

Tarts önmagadtól.
                  Erdély Miklós

aki még tér voltam nélküled…
                 Tandori Dezső

Félni kell tudnod.
Csinos lábszárcsontjaidra
legémberedni,
még ha éles tömegbe kushadva,
borsszem-szűken, (észre)vétlen.
Tudnod kell félni szépen.
A fényesített férc, 
világra szóló foltanyag,
hogy kinövöd, feszítve rajtolod magad,
és állsz ki glédaegészben.
A fénylő tompul, lendület bennragad,
már bánnád, de mit is, serke bajszod alatt 
törődsz, mattulsz bele 
az emberi bőrbe, fejjel előre,
meg se várod, mi lesz, hiszen mi is lenne.
Félj önmagadtól. Mások tőled félnek.
Elfogultan, sután
zár összébb a test, ne is várd, 
hogy felszállj, kinőj, 
pórusokon kiszelelj.
Tudnod kell félni dacból, súlyosan ijedni be,
és fényesebben rogyni térdre,
megmutatni jogos rettegésed
egy elhasalt gödörnek. 
Ahol ott vagyok. 
Érezd, ahogy ereszkedsz,
hogy tőlem és hozzám tartani kell.
Most kettőnk árnyékával
töltöm mindkét szemed meg,
csukom össze
a tüdő perpetuumát.

Kísérlet

Megkíséreljük szorosabbra,
ahogy az izmok engedik,
a tapadás, amíg jól esik.
Feszültségekkel teli,
édes testmunka,
átkaroló műveletünk
ez a régi sejtek óta.
Hány éve rakjuk is magunkat
kényesen egymásra, ne is kérdezzem,
folyton megakadsz rajtam ezen, 
mert halovány gőzöm sincs,
agyam a feje tetején.
Pedig hát van emlékem 
kezdődő bőrérzetről, rögzítve a hippokampuszban, 
nyomban előhívható borzongás a sótlan észmasszában.
Halbőr és híg sör a Római-parton tehát, kezdőképeink 
gyöngyszeme, tizenéve, munkahelyi stresszoldás szorosabbra véve, 
hekkelt érintések laza, céltalan egymásutánja.
Most persze, hogyne, de visszaélve, 
a régi sejtekkel vajon tudtuk, sejthettük-e,
a szemünk előtt zajló, szinte észrevétlen
gesztusokból mi nyílik a nyakakból egymás felé,
hogyan rakódhat ösztönösen össze
az alakzat, a mi kis, tudod, kölcsönhatásunk,
az egymást építő, szokatlanná szövődő,
módszeresen konkretizálható, soksíkú,
mégis sima egybekapcsolódás. 
Alapvető az a hekkbőr a képünk alján, 
visszatekintve az évelő, évődő pikkelyekre, 
a homályos csillanás szélen, talán a vakutól felfénylő főfogás. 
Később, hát persze, már albérletek,
a központi kanapé hektikus parti kucorgás helyett, 
a Rómaitól távoli, belga kutya, Pest helyett újra Buda, hát ezek. 
Jó, hát megdolgozott velünk az idő,
meghaladtuk a dunai halakat,
és mire aztán alábbhagyott a pátosz,
lekopott rólunk a hozott minta,
minden új színben látszott,
belemerültünk úgy ténylegesen, mintha
ez lett volna az akkori világ természete,
a testes őssejtek közös kimetszete.
Lábunk két-két, szárazulatra 
kényszerült, folyami bója,
szálkás izmokkal mi ketten, a nő fiúja,
a fiú nője, ott, a Gozsdu udvar kifutóján
borzongva karúszók helyett, döntés előtt, mosoly után
a megszorult és egymáshoz ért kétség
aszfaltfelületén. Tehát ott, az egybemosódás
előzetes első felén, a kimondástól messze
kísérletet tettünk, belenéztünk 
a nagy, kijelzős, saját szemekbe,
és indultunk, mentünk az idővel
mindennek elejébe, előre a pesti estébe.
A Dunából hőkölő halak,  
meg a hídon átívelő kanapé kényelmes jövőképe 
helyett egy parti pad lett a szoros befutó,
amihez azért elkelt volna egy kézből elkapott, közös célfotó.