Ugrás a tartalomra

Bájos ponyvakisasszony – 1.

Alig száz éve Budapestet, Magyarországot, de az egész nyugati világot milliós példányszámú kiadványok lepték el. Ezek a regényfüzetek egyszerre hoztak enyhülést és átkot, vakarhatták tőlük a fejüket irodalmárok, nézhették le sznobok, prédikálhatták ki moralisták, szabályozhatták politikusok, a nép lelkét féltő méltóságos magasságosok, attól még úgy, és talán jobban, fogyott, mint a cukor. Nem más ez, mint a ponyva, az ún. szépirodalom mostohagyermeke.

 

 

Ponyvakisasszony születése

Hogy mennyire mostohagyermeke a ponyva a szépirodalomnak, arról lehet vitázni, mindenesetre e sorok írója inkább hajlik ennek fordítottjára. Homérosz, vallásos irodalom, filozófia stb. ide vagy oda, az olvasás igazi elterjedését, úgy tűnik, éppenséggel a bájos ponyvakisasszony tette lehetővé. Rokolyája tényleges ponyvából készül: eleinte leginkább vásárokon árulták ponyvasátrak alól, esetleg földre terített ponyváról. Terjedését pedig a nyomtatott irodalomnak köszönheti; Gutenberg nyomdája nem csupán a Bibliát, és főként vallásos írásokat sokszorosított, idővel beköszönt a kitalált történetek piaca is. A jól megírt, általában a nép–arisztokrácia viszonyát ábrázoló, csattanós történetek, melyeket a lehető legsilányabb papírra nyomtattak, tetszetős, mindenesetre figyelemfelkeltő borítóval, akkora sikernek örültek, melyet Homérosz is megirigyelhetett volna. Vették írástudók, -tudatlanok egyaránt, utóbbinak felolvasta az előbbi, falvakon nemegyszer az egész közösség összeült, hogy a jól megkomponált történetet meghallgassa. Jól érzékeltetik a számok a ponyva erejét: Debrecenben az 1730-as években 28 ezer (!) ponyvát adtak el úgy, hogy a város lakosságának mintegy 75 százaléka volt írástudatlan. Csapjuk ehhez hozzá a kalendáriumot is, mely szintén a plebsznek szóló kiadvány volt: 1809-ben mintegy 150 ezer kalendáriumot vásárolt az akkor körülbelül öt milliós magyar nemzet. Szépirodalmi művekről se feledkezzünk meg, ugyanebben az évben ezek hozzávetőlegesen 500 példányban fogytak. Vagyis alig. Arany János 1862-ben indított irodalmi lapja, a Koszorú alig három év múlva előfizetők hiányában megszűnik, egy olyan világban, ahol a ponyvát úgy fogadják, mint a mannát.

Ez a jelenség világszerte megmutatkozott. Robin Hood, Nick Carter, Tarzan, a szerelmes történetek, később a detektívregények akkora sikernek örvendenek, hogy nem egy irodalmár próbálta felhasználni a ponyva erejét: az amerikai Edgar Allan Poe például több szépirodalmi lapot is alapít, mindegyik hamarosan tönkremegy. Ám mindeközben Poe lerakja az igazi detektívtörténetek alapjait, melyeknek hatása mindmáig megkerülhetetlen. Sherlock Holmes, Arthur Conan Doyle figurája nem létezne Poe történetei nélkül, ugyanez érvényes Agatha Christie Poirot-jára, Miss Marple-jára.

Láthatjuk tehát, hogy a ponyva hátán próbálja belopni magát az irodalomba jó néhány szerző. Csak éppen óvatosan teszi azt. Karl May például nagyon is tisztában van a ponyva erejével, történetei megírásánál azonban kényesen vigyáz az egyensúlyra. A ponyva ugyanis erősen limitált eszköztárral rendelkezik, történetei általában a külvilágra korlátozódnak, míg a szépirodalom inkább a belsőt dolgozza fel. Tehát: kényes az egyensúly, jól tudja ezt May, amikor megalkotja Winnetou, Old Shatterhand stb. figuráját. Ponyvakisasszony állandóan szerelmes, képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe bonyolódik, teszem azt a francia fegyenctelepről Algériába kerül, ahol felfedezi a világ legnagyobb gyémántját, hogy aztán ezzel megváltsa szerelmét, akit Abesszínia császára tart fogva egy skorpiókkal telt kútban, mert az aranycsinálás titkát akarja kiszedni belőle. Ugyan volt szerelmes Old Shatterhand is, ráadásul Winnetou húgába, ám May nem igazán veri nagydobra a szerelmet, inkább kalandokba rántja olvasóját, aki egy idő után azt is elfeledi, hogy „a kéz, amely pozdorjává zúz, valaha is vonzódott a gyengébbik nem felé. Égő Víz is valójában egyfajta romantikus teremtmény, úgyhogy bizony a ponyva világából jött: igazságos, könyörületes, az elesettekért mindent megtesz. Ismerős ez valahonnan? Ha Robin Hoodra gondoltál, kedves olvasóm, akkor meg is találtad a választ. May azzal kerüli el a kliséket, hogy erős barátságot köt két fő figurája között, nem abszurd, hanem viszonylag reális, könnyen elképzelhető, és a képzeletet élénken foglalkoztató, jól megkomponált kalandokba keveri őket.

Lehet folytatni a sort Jules Vernével, akinek női alakjai bizony nagyon sablonosak, és ebben a tekintetben a ponyva alatt is maradnak. Annak ellenére, hogy Verne nagyszerű író, a maga idejében bizonyos műveinek megjelenése egyenesen szenzáció-számba ment, bizony ő sem mentesül a ponyva erejétől. A már említett női karakterek például mindig: gyöngédek, önfeláldozók, majdnem mindig másodlagos szerepet játszanak, lelkesek, úgy általában csak azért vannak, hogy a férfiakat támogassák, netán egyenesen okai bizonyos történéseknek. A nagy trilógiában (Grand kapitány gyermekei, Nemo kapitány, A rejtelmes sziget) egyenesen feltűnően hiányoznak, kivéve a Grand kapitányt. Kalanddal tölti ki szerzőnk a szerelem helyét, ő ebben jeleskedik. Igaz, szereplői, akárcsak a ponyváé, általában nem fejlődnek, vagy csak igen keveset, nem sok belső történésben van részük. Ám akárcsak Mayt, Vernét is menti a kaland, amit ő ráadásul alaposan és nagyon jól kever tudományos ismeretekkel.

Tagadhatatlanul ezen a határvonalon ravaszkodik Alexandre Dumas is, aki már nem maga írja könyveit, szellemírók termelnek a keze alá, ő csak az irányvonalat szabja meg. Hogy miért ravaszkodik: mert a nagyot robbanó, napjainkban is méltán sikeres A három testőr vaskos regényének folytatását még vaskosabbra szabja a Húsz év múlva, amely eléggé halvány visszfényes két kötet. Ennél is gyengébb a lezáró regény, a Bragelonne vicomte a maga öt kötetével. Persze így is sokak kedvence, ami érthető is, Dumas zseniálisan dolgozik figuráival, melyek mára már állandósultak a köztudatban, ráadásul az olykor meglehetősen lazán kezelt történelmi hátteret nagyon tudja hasznosítani. Például a roppant rokonszenves, magát mindig feltaláló d'Artagnannal jóformán bárki tud azonosulni; kevesen tudják, hogy a valóságban is létezett, de csekély róla az ismeretünk, csak annyi bizonyos, XIV. Lajos bizalmasa volt, halálát még ő is meggyászolta.

Fontos még kitérnünk Robin Hoodra, aki – nem létezett, illetve erről könyvtárnyi könyvet írtak az irodalomtudorok, melynek homályába most ne merészkedjünk be. Fontos, mert a Robin Hood-jelenség nélkül az egész ponyvai világ érthetetlen. A klasszikus alakot modern formába először Henry Gilbert öntötte, könyve 1912-ben jelent meg. Alkotását számtalan történet, ballada, szóbeszéd alapján hozta létre, nagy munka lehetett, hiszen ezek a XIV. században kezdtek terjedni, s bizony számtalan formában jelentek meg. A mondabéli alak legfontosabb tette: elvesz a gazdagoktól, hogy a szegényeknek adjon. Az sem elhanyagolható, hogy Robin Hood nemesember volt, aki – leereszkedett a szegényekhez. És ezzel a leereszkedéssel tudjuk megragadni ponyvakisasszony rokolyáját, mert ez a leereszkedés explicite magával hozza a (legalább részleges) felemelkedést. A magyarok esetében például a betyártörténeteket: Bogár Imréről is kiderült, hogy gróf, holott cigányasszony nevelte, és lovakkal, tehenekkel foglalkozott. Tehát a ponyva egyik fontos jellemzője az, hogy felemel.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.