Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy deRoza Trió nevű zenekar, aminek oszlopos tagja volt Géjza. Gitározott, hegedült, trombitált, és ami csak zenei képzeletünkbe belefér. Ez a mese róla szól.

Élt egyszer egy szegény ember meg a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt, aki vidámságot hozott volna az életükbe.

– Ó, bárcsak lenne egy gyermekem! Bearanyozná az életem – sóhajtozott az asszony, míg az em-ber megelégelte a sok búslakodást, s odaszólt a feleségének:

– No, asszony, gondoltam egyet!

– Ugyan mit, apjok?

– Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket.

Nagyon kacagott ezen az asszony, de az ember elhatározta magát, útnak indult, s ahogy ment mendegélt, egyre jobb kedve kerekedett. A madarak csiripeltek, a nap megcirógatta kackiás baju-szát, s végül jókedvében dalra fakadt.

„Erdő Erdő Erdő, marosszéki kerek erdő.

Madár lakik benne, madár lakik tizenkettő.”

Estére minden pontosan úgy történt, ahogy mondta. Vacsorára egy kifaragott fiúval tért haza. Az asszony az ágya mellé állította, s addig gyönyörködött benne, míg el nem aludt. Korán reggel arra ébredt, hogy a megelevenedett fiú dalolászik:

„Széles a Duna, magos a partja, nincs olyan legény, ki átugorja.

Géjza átugrotta, csizmát nem sározta, ez ám a legény!”

El is nevezték Géjzának (pontos j-vel középen), aki rögvest azzal állott elő, hadd menjen el a vá-sárba. Ekkor lép a történetbe Róza, aki egy helyi módos gazda gyönyörű és egyetlen leányzója, s naphosszat csak énekelt, és a szerelemről álmodozott.

„Megrakják a tüzet, mégis elaluszik, nincs az a szerelem, aki el nem múlik.

Rakd meg, babám, rakd meg lobogó tüzedet, hadd melegítsem meg gyönge kezeimet.”

Aznap Róza is a helyi vásárba ment, ahol Géjza már javában alkudozott a hangszerkészítő mes-terrel: 

– 7 krajcárom van, egyel sem több, adja nekem oda a legrégibb hangszerét.

A mester húzódzkodott, hogy ócska az, meg nem is szól, de végül csak leporolta, behangolta, és odaadta Géjzának. Úgy illett az hozzá, mintha belőle nőtt volna. Ment is Géjza egyenest a főtérre, s amint az első húrt megpendítette, a tömeg elnémult, s ahogy játszani kezdett, mintha angyalok tán-coltak volna az ujjai alatt. A nép meg csak gyűlt, csak gyűlt, és csodálták a fiút, akinek megakadt a szeme a takaros kis menyecskén.

„Nem szeretlek másért, két piros orcádért,

Szemed járásáért, szád mosolygásáért.” – énekelte neki.

Róza orcája pirosabb lett, mint a vörös rózsa, sarkon perdült, de Géjza sem volt rest, utánasza-ladt rögvest, innen pedig már csak egy ugrás volt a szerelem.

 „Aki szép lányt akar venni, harmaton kell azt keresni.

Barna legény harmaton járt, el is veszi a legszebb lányt.”

Így találtak egymásra Róza és Géjza, és itt akár véget is érhetne a mese, csakhogy…

– Drága Róza, szép szerelmem, hova lett a gitárom? – kérdezte Géjza szerelmesen, de Róza cso-dálkozva nézett rá.

– Ellopták a gitárom! Nem nyugszom, míg meg nem találom – fogadkozott Géjza.

– Akkor is szeretlek, ha soha többé nem zenélsz – marasztalta Róza, de Géjzának mennie kellett.

„Ez a vonat, ha elindult hadd menjen, de én értem senki se keseregjen.

Ha én értem valaki keseregne, a jó Isten a két kezével áldja meg.”

Géjza elbúcsúzott, s nyakába vette a világot.

„Szegénylegény vagyok én, erdőn-mezőn járok én,

Krajcárom nincsen, elszakadt az ingem.

Van egy kopott nadrágom, folt is rajt huszonhárom,

Ég alatt hálok, jobb időket várok.”

Ment Géjza, mendegélt, hetedhét országon keresztül, de a hangszerét sehol sem találta. Kérdezte erre, kérdezte arra, de senki sem hallott még olyan gitárról, ami úgy szólt volna, mint az övé. Végül egy kocsmához ért, s úgy döntött, egy nagy korsó borba fojtja bánatát.

„Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból,

Visszanézek félutamból, szememből a könny kicsordul.

Bú ebédem, bú vacsorám, boldogtalan minden órám,

Nézem a csillagos eget, sírok alatta eleget.

Én Istenem adjál szállást, már meguntam a bujdosást,

A bujdosást, a járkálást, az idegen földön lakást.”

Miközben Géjza búnak ereszkedve iszogatta a bort, egy ősz öregember lépett oda hozzá.

– Tudom mi járatban vagy, fiam. Olyan ajándékot kaptál, amiért meg nem dolgoztál, és olyan ál-dást, amit ki nem érdemeltél. Itt az idő, hogy kiérdemeld Isten adta tehetséged. Ne nyivákolj itt, mint egy kismacska, hamarosan megtalálod, amit keresel.

Géjza borfátyolos szemmel nézett fel, de az öreg szavai sokáig ott csengtek a fülében.

Másnap aztán meg sem állt újabb hetedhét országot bejárva, lankadatlan, fáradhatatlanul, keres-ve a mit is? A gitárját? Sokat kell az embernek tévelyegnie, mire megtalálja, amit valójában keres. Géjza épp hogy csak a pokolban nem járt, s tette mindezt az elveszettnek vélt hangszeréért? Látszó-lag azért. Pedig amit kergetett a fél világon keresztül, az mindvégig ott volt vele, hisz mindegy, hogy milyen hangszeren játszik az, aki tiszta szívből zenél.

 Hazaérve Géjza feleségül vette Rózát, kapott egy másik gitárt, és azóta is együtt zenélnek a deRoza Tróval, amíg csak meg nem halnak. Kíváncsi vagy rájuk? Hallgasd meg őket te is!