Nagyon szépen sütött a nap a sárosdi fasoron, ahová megérkezett Makkos Lizi szokásos, 4 hetes nagyszülői látogatására. A nyári szünet boldogságosan hosszú volt, ám itt, ezen a csodás helyen, nagyinál csak úgy röpült az idő! Lizi szülei tengerparti nyaralásra mentek, de nélküle, mert azt mindenki tudta,hogy fél a víztől. Mit fél, irtózik! Hideg, nedves, és alattomosan bekúszik az ember fülébe, orrába, szemébe, köszöni, nem kér belőle! A sós víz meg még csíp is, gondolta, s úgy érezte, cseppet se bánja, hogy szülei végül itt hagyták a nagyinál. Suli nincs egy darabig, és végre helyet kaphat a napirendben a későn kelés, a délutáni fagyizás, órák hosszat tartó bóklászás az erdőben, no meg a csodás bolhapiac is, ahol annyi varázslatos kincsre lelhetett az ember, ha jobban odafigyelt, mint az ezeregy éjszaka meséiben.

– Lizikém, de nagyot nőttél! – ölelte magához nagymama, még  sütiporos ruhában, fahéjas kalácsszagú hajjal, s ebből Lili ki is találta, hogy ismét a kedvencét sütötte. És valóban, a csinos kis sütiépítmény gőzölgően várta is az asztalon.

– Végre együtt lehetünk, kis unokám! – búgta nagymama, s még a szemüvege is mosolygott a leplezetlen örömtől. – Nagyapa sajnos most nem lesz itthon egy darabig, Kínába ment egy horgászkongresszusra, tudod, mennyire szeret utazni! De egy hét múlva Ő is hazaér! – Lizi csalódott arcát látva azonban így folytatta: Ám addig is, hogy ne szomorkodj, küldött neked valamit!”- s egy furcsa csomagot tett sejtelmesen a kockás terítőre.

– Vigyázz, törékeny! – mondta, mikor látta, hogy Lili izgatottan markolássza a titokzatos ajándékot.

Óvatosan felbontotta a papírrengetegbe tekert gömbölyű valamit, s a szíve a torkában dobogott izgalmában. Egy levélke csusszant ki belőle:

„Drága kisunokám!

Tudhatod, mennyire vártam hogy lássalak, de egy  fontos dolgom az óperencián túlra szólított engem, s amíg nem térek haza, küldtem neked valami különlegeset!

Vigyázz, mert nem hétköznapi teremtmény ez,majd meglátod!

 

Ölel,

Nagypapi”

A csomagban pedig egy csodás, gömb akvárium volt, benne egy szemkápráztató, csillogó aranyhallal! 

Lizi megbűvölve nézte a furcsa teremtményt, s rögtön be is vitte a szobájába. Úgy döntött, hogy az éjjeliszekrényre teszi, az ágya mellé.

– Így! Itt jó helyed lesz! – s már rohant is le a konyhába befalni a töménytelen sütit, s leöblíteni egy jó kis habos kakaóval.

Este Lizi szokásos fürdéséhez készülődött, melyet nem igen szeretett. Mióta két évesen beleesett a félig befagyott kerti tóba, ahonnan Huba, a vadászkutyájuk húzta ki az utolsó pillanatban, senki nem tudta visszavarázsolni a fürdéshez a kedvét. Hiába gőzölgött hívogatóan a csillogó habbal teli hatalmas kád, ő mégis vonakodva szállt be. Nem szerette, ha orra vagy szeme vizes lett, ezért nagymami végig benn kellett, hogy legyen nála, míg a fürdés tartott.

– Tudod mit, kisunokám? Mit szólnál, ha ma az aranyhalad vigyázna rád? Nekem még meg kell kötnöm azt a pulcsit, amit Valéria néni kiskutyájának ígértem ma estére, ugye megérted? A halak nagyon szeretik a vizet, szóval egy tapasztalt úszómester fog ma vigyázni rád! No, mit szólsz hozzá?

Lizi rövid gondolkodás után úgy döntött, miért is ne, s már vitte is újdonsült szerzeményét magával. Letette a törülközős polcra, s félve behuppant a kádba, hogy minél előbb túl legyen a kötelező ceremónián. 

– Te miért szereted a vizet? Hogy lehet ezt szeretni? – kérdezte ránézve a kis halra, aki nem felelt, közömbösen úszott tovább egyik kavicstól a másikig. 

– Amúgy mi a neved? Hogy Hivnak? – kérdezte, hogy elterelje figyelmét a kellemetlen fürdésről.

– No mi az, nem válaszolsz? Szóval a halak tényleg nem túl okos állatok, még beszélni se tudnak! – Lizi egy hirtelen ötlettől vezérelve benyúlt az akváriumba, s ujjával megkeverte a kis hal vizét, mely hirtelen örvénnyé formálódott. A kis hal ekkor váratlanul ugrott egy nagyot, s egyenesen a kádba csobbant, épp Lizi lába mellé. A kislány felsikított, s kezével kétségbeesetten keresni kezdte a habban a kis halat, de nem érezte sehol. Hiába kiáltozott, a nagyi nem válaszolt, mivel ment kinn a rádió, no meg amúgy is nagyot hallott szegény. Rövid vívódás után félelmeit végül legyőzte az aggodalom, nagypapára gondolt, s nagy levegőt véve lemerült a kád vizébe.

Ami ezután történt, igazi csoda volt!

Titokzatos világ tárult a szeme elé: Csillogó, ringatózó korallok, hatalmas uszonyos nap halak, színes óriáscápák között találta magát! A következő pillanatban egy hatalmas halraj éppen rajta úszott keresztül, s alighogy kikecmergett belőlük, észrevett egy kis rákot, aki lihegve vonszolt egy szív alakú kagylót maga után, s egyenesen a szemébe nézett.

– Mi van, nem láttál még tarisznyarákot? – azzal tovább cipelte szerzeményét.

Lili meglepve tapasztalta, hogy a víz alatt válaszolni is tud, sőt, levegőt is kap, s szemével gyorsan keresni kezdte újdonsült barátját, az elveszett aranyhalat.

Nemsoká meg is találta, a kis csodás halacska épp a háta mögött kuncogott cinkosan, s szélsebesen köröket rótt a csillámló vízben.

– De hát hol vagyunk és hogy kerülünk ide?

– A Vörös tengerben! Gyere velem, mutatok valamit – mondta az aranyhal, mielőtt bármi mást kérdezhetett volna, s azon, hogy a kis hal is tud beszélni, már meg sem lepődött, hiszen itt semmi sem volt ép ésszel fölfogható. Hát erre gondolt nagypapa a levelében!

Úgy tűnt, órákig úsztak a sötétlő vízben, és számtalan csodát láttak, a hal pedig mesélt neki: találkoztak pörölycápával, aki elevenen szüli meg kicsinyeit, tintahallal, akit a tenger kaméleonjának is neveznek, mert gyors egymásutánban képes a színét változtatni, aztán úszás közben megsimogatott egy igazi lepényhalat is, mely az Atlanti óceánban honos! És ha mindez nem lenne elég, egy vicces kedvű tengeri csikó éppen a fülébe fújt egy nagy légbuborékot!

– Tudtad, hogy a csikóhalak családjában nem a nőstény, hanem a hím hordja magában a petéket, a farka végén található zacskóban? – súgta az aranyhal, s már sodródtak is tovább.

– Holnap, ha akarod, a Jeges Tengerbe megyünk, ott majd mutatok neked igazi ráját is! És azt tudtad, hogy a bálnák melegvérűek és elevenszülők? Akarsz látni egyet?”

– Igen! – kiáltotta boldogan, erősen az aranyhala uszonyába kapaszkodott, és csak úszott, úszott az árral, már eszébe sem jutott félni.

A csodás, időtlen utazást végül egy hirtelen hang szakította félbe: az ajtó kilincse kattant.

Lizi hirtelen felült a kádban, a kis halacska villámgyorsan visszaugrott az akváriumba, s egyszerre minden csoda köddé vált, újra ugyanott találta magát, ahol azelőtt, a nagyi fürdőszobájában.

Nagyi épp benyitott a melegített törölközőkkel, s ijedtében majdnem elejtette, ami a kezében volt.

– Lizi! De hisz neked csurom víz a hajad! Mi történt? Áll a víz az egész fürdőszobában!

– Semmi, nagyi, csak tengereset játszottam, és képzeld, már nem félek a víztől! Jövőre én is megyek anyuékkal nyaralni!

 S nagymami mert volna esküdni, hogy unokája mintha összekacsintott volna az aranyhallal.

Ettől a naptól kezdve valami megváltozott. A nap ugyanúgy sütött hétágra, a pipacsok ugyanúgy ringtak a szellőben a kerti domboldalon, a szomszéd kakasa ugyanolyan fülsértően kukorékolt, de Lizi már soha többé nem félt a víztől, a rossz érzés örökre elszállt. Eztán minden este nagy viháncolás volt a fürdőben, s nagyi már nem kellett, hogy ott legyen, csak Elza, az aranyhal. 

Elza, mert így hívják, a Holt tengeri kalandozásokkor végre elmondta a nevét.