A különc kis sündisznó

Hűvös őszi nap volt Sündisznófalván. Sünifiúk és sünilányok százai szaladgáltak már korareggel az iskola udvarán. A gyerekek kergetőztek, bújócskáztak és ugróköteleztek. Már barna-vörös-zöld színben pompázó levélszőnyeg terült el a fák alatt. A sündisznófiúcska is megérkezett az iskolába a sünmamájával. Az udvarra érkezve első dolga volt, hogy körülnézzen. Ő is látta a sok boldog, önfeledten játszadozó sünigyermeket. Azonban a sünifiúnak esze ágában sem volt csatlakozni mulatozó társaihoz. Szapora léptekkel igyekezett kedvenc kis odúja felé. Ott mindig csend és nyugalom uralkodott. A sündisznócska számára ez volt a legkedvesebb környezet. Amikor itt van, gyakran megszállja az ihlet. Ilyenkor rajzol egy szép rajzot, vagy ír egy rövidke történetet. A társai természetesen sosem nézték jó szemmel a sünifiú érdekes hobbijait. Az iskola első napján is számos osztálytársa különös megjegyzésekkel illette az alkotókedvű sündisznófiút.

– Oszkár, gyere ki az odúdból, hisz az izgalmas dolgok itt, a házikón kívül történnek!

Oszkár süni feltekintett és mosollyal az arcán válaszolt az osztálytársának:

– Nem, köszönöm, én itt is jól érzem magam!

– A te bajod, Oszkár – válaszolta legyintve a másik sünifiúcska.

A művészsün örömmel folytatta tovább a művén való munkálkodást. Kicsivel később azonban abba kellett hagynia az alkotást, mert a tanárnő beszólította osztályterembe. A terembe érve a sünifiú kényelembe helyezte magát az aprócska székén és figyelmét újra félkész műve felé fordította. Ekkor odasétált hozzá egyik kegyetlen osztálytársa és váratlanul kitépte Oszkár süni kezéből a papírcsomagját. Gyorsan átlapozta a papírköteget, majd a sündisznófiú felé tekintve ezt mondta:

– Pont, ahogy sejtettem. Csak egy kupac szemét.

Ezzel fogta magát, és a legközelebbi szemetesbe helyezte Oszkár történetét. A sünifiú elkeseredve nézte, ahogy a munkája egy kupac almapép tetején landolt. Szemét könnyek borították el, miközben társai hangos kacagását hallgatta. Úgy döntött, erős fiú lesz, és nem fog sírni, pedig legszívesebben zokogásban tört volna ki. Aznap már nem is vett elő újabb papírcsomagot és nem alkotott semmit. Úgy érezte, már nincs kedve művészkedni. Hazaérve elmesélte anyukájának is az iskolában történteket. A sünmama bátorító, kedves szavakat intézett szomorú fiához. Elmondta, hogy a többiek kegyetlensége ellenére sem szabad felhagynia a művészettel. A többi sünifiú és sünilány meg fogja bánni, hogy bántották, amikor majd a sündisznófiúcskából nagy sünférfi lesz, aki sok-sok könyvet fog írni és a rajzainak egész Sündisznófalva a csodájára fog járni. Oszkár süni rögtön jobban érezte magát és örömmel látott neki újra a művének megírásához. Néhány nappal később az egész sünosztály kirándulásra készült. A sünifiú is izgatottan várta, hogy végre ne csak az iskolapadban kelljen ülnie, hanem szabadon megfigyelhesse a természet minden apró csodáját, és azt, hogy a látottakat majd beleszőhesse a készülő történeteibe. A sünicsoport a közeli erdőt ment felfedezni. A tanítónéni utasítására az osztály minden tagja párokba rendeződött és cammogó léptekkel baktattak a sűrűben. Oszkár élvezte a túra minden percét. Szokásosan nála volt a papírcsomagja, amire kivételesen nem a történeteit jegyezte fel, hanem mindazt, amit a kiránduláson látott. Feljegyezte a magányosan álló padokat, a hatalmas űrként tátongó mókusodút és még a jobboldalára dőlt, zöldes színű szemetest is. Azonban jegyzetelése közepette társai jajveszékelésére lett figyelmes. Rögtön meg is érdeklődte párjától, mi történhetett:

– Peti, mi a csuda folyik itt?

– Jaj, Oszkár, úgy tűnik, hogy itt ragadtunk az erdő közepén! Sehol sem találjuk a tanárnőt és egyikünk sem emlékszik arra, hogy merről jöttünk.

Oszkár rögvest lepillantott a kezében lévő papírkötegre, és már tudta is, hogy a probléma megoldását ott tartja a kis kezei között.

– Peti, én tudom, hogyan tudnánk kijutni innen! A papírjaimra lejegyeztem mindent, ami mellett elhaladtunk.

Peti süni szemei azonnal felderültek, és boldogan fordult társai felé:

– Nézzétek, Oszkár leírta, hogy hogyan jutottunk ide! Meg fogunk menekülni!

A sünigyerekek ujjongásba kezdtek és hallgatták Oszkárt. A sünifiú sorra olvasta a listán szereplő tárgyakat, látnivalókat, a sünilányok és sünisrácok pedig egymás után találták meg a papírra jegyzett erdőrészleteket. A sündisznófiúcska segítségével gyorsan kitaláltak az erdőből, ahol az aggódó tanárnő már várta őket. Amikor meglátta a felé tartó csapatot a lelkét végtelen nyugalom árasztotta el. Miután a tanárnő jól megölelgetett minden kis süngyermeket, mindössze ennyit kérdezett:

– Hogy találtatok ki egyedül az erdőből?

– Csakis Oszkárnak köszönhetjük – szólalt meg Robi süni.

Ezt követően a csoport együtt kezdte el kántálni a sünifiú nevét. Oszkár abban a pillanatban azt érezte, hogy az osztálytársai végre kedvelik őt. A testét boldog, meleg érzés öntötte el. Visszatérve az iskolába azt tapasztalta, hogy ettől a naptól a kezdve soha, senki nem bántotta őt a különleges hobbijai miatt.