Egyszer a kutya az ajtó előtt heverészett, amikor csörömpölést hallott bentről. Az ajtó nyitva volt, hát szaladt, hogy szétnézzen, mi történik. A macska felugrott az asztalra, felborította a lábast a tejjel. A lábas leesett és a tej kifolyt, a macska ijedtében bebújt az ágy alá. Éppen jött a gazdasszony, aki addig a veteményesben kapált. A tej szétfolyva, a lábas a földön, bizony azt gondolta, a kutya a hibás. Mérgében elkapta a seprűt és kikergette a kutyát.

– Menj innen, takarodj! – kiabált neki. – Ne is lássalak!

A kutya pedig menekült, kiszaladt az utcára, csak akkor állt meg, amikor jó messzi járt már.

– Ha elkergettél, bizony vissza se megyek – gondolta magában. – Tudom, hogy a macska nem fog helyettem őrködni éjszaka!

És elhatározta, hogy világgá megy. El is indult. Estére már a szomszéd faluban járt.

Igen ám, de ott akármelyik udvarra akart bemenni, mérgesen morgott rá egy-egy kutya.

– Mit keresel itt? – ugattak rá. – Menj innen!

Ment is, mert nem volt, amit tennie. A falun kívül, a patak mellett egy bokor tövében lefeküdt. Reggel továbbindult. Ahogy ment, találkozott egy kecskével.

– Hová mész, te kutya? – kíváncsiskodott a kecske.

– Én bizony megyek világgá – felelte a kutya.

A kecskének eszébe jutott, hogy ő még sosem ment világgá.

– Mit szólnál, ha én is veled mennék? Ketten hamarább elérnénk a világ végére. Már nagyon meguntam folyton csak itt a patak mellett legelészni.

– Nem bánom, gyere velem – mondta a kutya.

És ketten mentek tovább. Eltelt egy nap, kettő, találkoztak az erdő szélén egy mókussal.

– Kik vagytok ti? – kérdezte a mókus.

– Én vagyok a kutya. Megyünk világgá.

– Én vagyok a kecske – mekegte a kecske. – Megyek világgá a kutyával, mert meguntam folyton csak a patak mellett legelészni.

A mókus azt kérdezte:

– Nem vinnétek magatokkal engem is? Meguntam itt az erdő szélén élni, világot akarok látni!

A kutya és a kecske beleegyezett, így aztán hárman mentek tovább. Ahogy egy tó mellett jártak, meglátta őket egy gólya.

– Hová megy a kutya, a kecske és a mókus? – töprengett.

A kutya, a kecske és a mókus elmondta, hogy ők hárman világgá mennek. A gólyának is nagy kedve támadt velük tartani.

– Menjünk együtt! – egyeztek bele a többiek. Elöl ment a kutya, utána a kecske és a mókus, leghátul a gólya.

Mentek-mentek amíg el nem fáradtak. Ahogy megpihentek, folytatták az utat. Már azt sem tudták, mióta vannak úton.

Egyszer a kecske azt kérdezte a társaitól:

– Vajon jó irányban haladunk?

A mókus azt felelte:

– Biztosan, mert mióta jövünk, az útnak még nincsen vége.

A gólya csak annyit mondott:

– De hát azt sem tudom, hová akarunk menni!

A kutya azt mondta:

– Én olyan helyre akarok menni, ahol nincsen gazdasszony, aki elkergessen!

A kecske ennyit mondott:

– Én olyan helyen akarok élni, ahol nagy legelők vannak, nem csupán pár bokor a patak mellett!

A mókusnak az volt a vágya, hogy kedvére jöhessen-mehessen az erdőben. A gólyának olyan hely kellett, ahol tó vagy patak van.

A kutya örömmel mondta:

– Hát éppen ilyen helyen vagyunk most! Nekem nem lesz rossz gazdasszonyom, a kecskének lesz jó nagy legelője, a mókusnak ott az egész erdő, a gólya pedig a völgy aljában, a tó mellett jól érzi magát!

– Valóban így van! Nézzétek, mekkora nagy mezőm lesz nekem! – örvendezett a kecske.

– És mekkora erdő van itt a közelben! – nézett szét a mókus.

– Milyen nagy ez a tó! – kelepelte a gólya.

– Akkor hát mától itt fogunk lakni! – döntötte el a kutya.

– Igen! Igen! – mondta a kecske, a mókus és a gólya is.

Attól kezdve ott laktak. A kutyának építettek egy kalibát, hogy ne verje meg az eső, mellette a kecske is elfért. A mókus felmászott egy fára, a gólya pedig, ha megunta a tó partján sétálgatni, odarepült a többihez.

Így éltek attól kezdve. Mindenki meg volt elégedve, senki nem kívánkozott onnan világgá menni. Teltek a napok, a hetek. Eltelt a nyár, megjött az ősz. A hideg esőben a kutya és a kecske bizony megázott, mert a kalibának a teteje csak ágakból készült, befolyt a víz azon. Egy éjszaka aztán befagyott a tó, a gólya is csak a parton sétálhatott. A mókus is megunta, hogy folyton csak cseremakkot egyen. Jó lenne egy kis mogyoró, vagy dió – de bizony nem volt a közelben.

– Jó lett volna egy pompás házat építeni, amiben mind elférnénk télen – mondta a kutya. – Csak hát mi nem értünk ahhoz.

– Igazad van – tette hozzá a kecske. – Máskor a jó meleg pajtában nem vert az eső, nem áztam-fáztam.

– Nekem is sokszor eszembe jut, milyen jó volt ott az erdő szélén élni – vallotta be a mókus.

– Akkor hát nem tehetünk mást, minthogy visszamegyünk oda, ahol eddig laktunk! – mondta ki a gólya.

– Én is amellett vagyok – jelentette ki a kutya.

Kapták magukat és elindultak vissza, ahonnan jöttek. A kutya se bánta már, a kecske is vágyott a meleg pajtára, a mókus örömében ugrándozott, hogy a világjárásból visszafele indulnak. A gólya hosszú lábaival nagyokat lépett, hogy jobban haladjon.

Így tért haza a világjárt kutya, a kecske, a mókus és a gólya. Azóta sem volt kedvük útra kelni és a világ végére menni.