Mese a fiúról, aki madár akart lenni
A kisfiú szomorú szemekkel nézett ki az ötemeletes ház ablakából. A harmadikról – ahol laktak– pont oda lehetett látni a közeleső térre, ahol a játszótér is volt. Magányosan figyelte a sok iskolás gyereket, akik délutánonként ott játszottak. Hiába bámulta őket, szíve mélyén tudta jól, hogy ő sohasem tartozhat közéjük.
A kisfiú súlyos beteg volt, gyenge kis teste mindig áldozatul esett különféle kórságoknak, amikre soha nem találtak gyógyírt. Állandó betegeskedése miatt iskolába sem járhatott, napjait a szobájába zárva töltötte. Az anyukája egy időben tanítgatta írni, olvasni, számolni, ám erre egyre kevesebb ideje jutott az ápolás és az otthoni munkája mellett, ugyanis varrónőként dolgozott. A kisfiút nem zavarta ez, magától kezdett ismereteket elsajátítani: a szomszéd kislány leselejtezett matematika tankönyvéből tanult, otthon megtalálható könyveket olvasott (különösen a természetrajz vonzotta), valamint sokat festegetett.
Mindig elfoglalta magát valamivel, viszont egy dolgot nem tudtak pótolni a tevékenységek, mégpedig a barátokat. Soha nem voltak barátai. Sokszor elképzelte, hogy mennyivel más lenne az élete, ha egészséges és átlagos volna. Iskolába járna, jól tanulna, focizna, ott játszana a többiekkel a téren. Ezek akkor jutottak az eszébe, amikor távolról szemlélte a vele egykorú gyermektársaságot. Gyakran vágyódott közéjük, ám minden alkalommal kiábrándult gondolataiból. Legkevésbé a délutánokat szerette, amikor vége lett a tanításnak és a rengeteg kisdiák kiáramlott az iskolából. Fociztak, labdáztak, fogócskáztak, bújócskáztak. Messzire elhallatszott a kacagás, a gyerekzsivaj szinte az egész környéket betöltötte. Néha olyannyira belefájdult a szíve, hogy becsukta az ablakot, még a függönyt is elhúzta. Egyetlen örömét az jelentette, amikor anyukája lefekvés előtt mesét mondott neki. Egyik nap egy kismadárról szóló történetet mesélt el:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó. Ebben a házikóban élt egy kislány, akinek volt egy törött szárnyú madárkája, amit kalitkában tartott. A kalitka a nyitott ablak mellett volt, ki lehetett látni a házikóval szemben lévő fára. A fának az odújában élt egy madárcsalád. Madármama és madárpapa gondosan nevelték a tojásból éppen csak kikelt fiókáikat, élelemmel látták el őket és melegen tartották a fészket. A fiókák boldogan éldegéltek, virgoncan próbálgatták szárnyaikat. A kismadárka is ott akart lenni velük, de a kalitkát a kislány zárva tartotta, csak délután nyitotta ki, amikor megetette. A fiókák csúfolták és kinevették, hogy sohasem fog tudni kirepülni. A kismadár szomorú volt, de eltántoríthatatlanul igyekezett törött szárnya ellenére is. Amikor eljött az idő, a nagyra nőtt fiókák kirepültek a fészekből. A kalitkában lévő kismadár összeszedte minden bátorságát és erejét, amikor a kislány nyitva felejtette a kalitkát. Nagy meglepetésre tudott repülni, még a fiókáknál is magasabbra szállt. Boldogan élt ezután, amíg meg nem halt.
A kisfiút valósággal megbabonázta a mese, sokat töprengett rajta. A madárka pont olyan, mint ő és ez a tudat egyfajta melengető érzéssel töltötte el. De jó lenne, ha ő madár lehetne! Bárcsak szabadon szárnyalhatna a nagyvilágban, nem kéne örökre ebben a szobában élnie, ami számára olyannak tetszett, akár egy óriási kalitka. Ettől fogva már nem a játszótéri gyerekeket vizslatta, hanem a csodálatos szárnyas teremtményeket. Szobájában bújta apukája természetrajzi könyveit, az összes róluk szóló fejezetet elolvasta. Amikor csak lehetett, az ablakpárnyárra egy tálba zsemlemorzsát rakott ki, amit az odaszállók mind jóízűen ettek meg.
A kisfiú egészsége idővel hanyatlani kezdett, köhögött, gyengén és lázasan feküdt az ágyában. Nyitva volt az ablak, amin keresztül beáramlott a fény és a friss levegő. Ahogy a párkányra ülő madarakra nézett, megmásíthatatlan sóvárgást érzett. Amikor az anyukája kiment a szobájából, akkor a kisfiú minden erejét és bátorságát összeszedve felkelt az ágyból és odatántorgott az ablakhoz. Felhúzta magát, átvetette a lábát, és az ablakpárkány kinti részére ült. A tavaszi szellő bekúszott pizsamája alá, a napsugarak megmelengették sápadt orcáját.
Csodálatos dolog esett meg aztán: a fiú szárnyakat növesztett és repülni kezdett, kifelé a harmadik emeleti lakás kisszobájából. Szállni kezdett a játszótér felett, észrevette ahogy a gyerekek integetnek neki. Végre nem ő tekinget a távolból, hanem most az egyszer őt nézik lentről. Milyen furcsa látvány volt, egy repülő kisfiú! Tovaszárnyalt, látta a házak tetejét, az iskolát, az utakat, az erdőt, a folyót és a messze nyúló kékséget. Madarakkal az oldalán haladt, még náluk is magasabban igyekezett a felhőkhöz. Csak szállt, egyre csak szállt a nap és a kék ég felé. Boldog volt. Valóra vált a hőn áhított kívánsága, ugyanis aznap délután a kisfiú végre madárrá változott.
